A Wikipédia szerint korunkban a blogolás szerves része a fiatalok életének. Gondolom, ez a megállapítás nemcsak az anyakönyvi bejegyzés szerinti ifjakra vonatkoztatható, hanem érvényes lehet a kissé érettebb korosztály kamaszlelkű egyedeire is.
Az mellett, hogy én maradéktalanul idetartozónak érzem magam, van más motivációs hatás is arra, hogy belépjek a bloggerek egyre bővülő táborába. Ez pedig az, hogy lemenőim, fiam, lányom és unokáim, enyhén szólva már nagyon unják, hogy minden körülöttünk történő eseményhez van egy általam megélt történetem, és azt el is mondom – szerintük akár többször is.
Meglehet, de nyolcdanos nyuggerként kijelenthetem, hogy nem sok olyan új dolog van, ami még nem történt meg korábban. Önéletrajzom rövidített változata hangozhatna akár így is: születtem a nagy gazdasági világválság vége felé, a nyolcadik ikszet elértem a nagy gazdasági világválság vége(?) felé.
A XX. évszázadra vonatkozó véleménynyilvánítási jogomat pedig erősíti, hogy a század erős kétharmadát személyesen tapasztaltam meg. Annak a századnak, amelyben három világháború volt és az első elvitte nagyapám életét, életműveként itt hagyva öt hadiárvát, a második elvitte apám iparos karrierjét, a harmadik – amit csak rendszerváltásként emlegetünk, de okozott annyi kárt, mint az előző kettő együttvéve – velem és de*generációmmal bánt el derekasan.
De nem siránkozok, mert életfilozófiám alapgondolatát azért rendre sikerült megvalósítanom. Ez pedig imigyen hangzik: az élet egy nagy fűrészpor torta, amiben azért vannak mazsolák is, és az okos ember egész életében ezeket keresi, a buta pedig kikerüli és egész életében fűrészport zabál. Ebben az összefüggésben az első csoportban sorolom magam, még akkor is, ha a megtalált mazsola néha enyhe mezei poloska szagot árasztott.
Már zsenge gyermekkoromban is akadtak mazsolák, tanúsíthatja az alábbi történet, ami fontos elemét képezte a családi legendáriumunknak, bár velem történt az eset, de én csak Anyámtól sokszor hallott elbeszéléséből ismerem.
Nagycsoportos óvodásként felsorakoztattak bennünket az Ungváry konzervgyár avatására megjelent Horthy Miklós kormányzó úr és felesége fogadására. Én ott álltam a sor szélén, amikor a Nagyasszony odalépett hozzám és megvakarta, pardon megsimogatta az államat és azt mondta „Ó mily bájos gyermek”. Ennyi. Tessék tudomásul venni, hogy a kis öröm is öröm!
A fentiekben elmondottakat vállalva elhatároztam, hogy ha már saját lemenőimet nem igazán tudom lekötni az ilyen és hasonló magasröptű történetekkel, megosztom mindenkivel, hátha akad közük olyan is, ami némi erőltetéssel még tanulságosnak is bizonyulhat.
A 8 danos nyugger elkezdi…
