1951-ben megtörtént az érettségi, mindannyian betöltöttük a 18 évet, tehát papírforma szerint felnőttek lettünk, még akkor is, ha ez nem igazán volt magatartásunkkal alátámasztva. Átestünk sorozáson is, ahol panaszként említettem, hogy látás problémám van, kancsal vagyok. A sorozó biztos megkérdezte, hogy melyik szememre. mondtam, hogy a balra, közölte hogy „alkalmas” vagyok katonának, mert lövés közben azt be kell hunyni. Megjegyzem, hogy ugyanezzel a problémával apám még a frontot is megúszta, csak légó parancsnoknak találták alkalmasnak.
Volt ahogy volt, dönteni kellett a hogyan tovább-ról, ami azért nem volt mindenkinek egyformán zavartalan és könnyű ügy. A magamfajta polgári csökevénynek meg pláne.
Itt érdemes megállni egy kicsit és körüljárni, hogyan lettem én mindenütt „E” (egyéb) kategóriás, hogyan nyertem el a csökevény jelzőt. Hát ez nem olyan vidám történet, mint az eddigiek többsége volt, de ez is beletartozik a visszaemlékezésbe, meg talán egy kis kortörténeti értéket is hordoz.
Természetesen mindez apánktól indult. De mi volt az ő bűne? A származása aligha, hiszen ötödmagával lett egy uradalmi kasznár hadiárvája, akiknek az édesanyjuk óriási erőfeszítéssel szakmát, kenyeret adott a kezébe. A legidősebb fiút lakatosnak, apánkat asztalosnak, a három lányt varrónőnek taníttatta. Apánk a város egyik legjobb asztalos mesterénél, Sárik úrnál tanulta ki az épület- és műbútorasztalos szakmát. Néhány évi segédeskedés után - Sárik úr anyagi segítségét is élvezve - önállósította magát és rövid időn belül a kisváros közössége 2-3 segéddel és 1-2 inassal dolgozó jobb iparosként fogadta el, aki a kényesebb, igényesebb munkát maga végezte el. Ekkortájt készülhetett az a fotó, amely három, fiatal iparostársával együtt ábrázolja apánkat (aki a jobb szélső a képen).
Ma is ismerünk jó néhány családi házat, amelynek az asztalos munkája az ő műhelyéből került ki. Műbútorasztalosként iparművészeti szintű szobagarnitúrák öregbítették a műhely hírét. A fényképen látható, legénykorában anyánknak jegyajándékként készített intarziás ládikót eléggé megviselték az évtizedek, de azért az E (Eszter) és L (László) még mindig utal eredeti szépségére. Mindezek mellett összedolgozott a szomszédos maszek öntödével és a mintakészítést is elkezdte művelni.
A háború után a földhöz juttatott újgazdáknak nagy igényük volt gyümölcsös és egyéb ládákra, ezek gyártását is felvállalta. Ezeket már tényleg több munkás szegezte, gyártotta, de az még mindig nem merítette ki valamiféle "gyárosság" fogalmát.
Hát akkor mégis hogyan került bele ebbe a helyzetbe, ami őrá, rám és öcsémre egyaránt kínos és esetenként keserves következményekkel járt? Hát úgy, hogy az öntödében, amellyel apánk együttműködött, volt egy öntő legény, aki dolgozni ugyan nem nagyon szeretett és tudott, és ezt a mesterek gyakran szóvá is tették, viszont jeles „vörös” forradalmár volt, aki a háború után a város egyik vezetője lett és mint ilyen – a kor szokásának megfelelően – elnyerte az élet és halál ura jogosítványokat is. Így lett „segedelmével" apánk és az öntöde tulajdonosa, G. Bíró úr piszkos kapitalista, mi meg csökevények. Visszatekintve úgy gondolom, hogy a gonosz utálat kialakulásához hozzájárulhatott az is, hogy a mesterek nyugodt, nem rombolni akaró, szociáldemokrata nézeteket vallottak.
Apánk jól viselte a megpróbáltatásokat, soha nem terhelte gondjaival a családot. A kisváros közvéleménye sem ítélte el, sőt látványosan együtt éreztek vele a hatalom packázásaival szemben. Egyszer az ipara bevonására, „gyára” bezárására irányuló perben, a kecskeméti magasabb bíróságra történő rendőri elővezetését rendelték el. Előtte való napon a kísérésre kijelölt rendőr felkereste apámat és közölte, hogy Király úr én magát végig nem kísérem a városon, holnap találkozzunk a vonat indulása előtt. Akkoriban ugyanis az volt a szabály, hogy a rendőr által kísért személy nem a járdán, hanem az úttesten mehetett, és ezt a csúfságot a rendőr apánk, de talán még maga miatt sem akarta megtenni.
Én nem itthon tanultam, így rám „csak?” az „E” kategória hatott, de, öcsém Cegléden akart középiskolába menni, de ez valamiért nem akart neki sikerülni. Bementünk az városházára, ahol az oktatásért is felelős hős forradalmár kijelentette, hogy „amíg én itt vagyok, a Király gyerekek sehol nem fognak továbbtanulni”.
Öcsém elment ipari tanulónak, én meg más úton próbáltam mocorogni.
Az 1956-os forradalom idején a „barátunk” állandó rettegésben élt (talán nem is egészen alaptalanul), és állandóan csőre töltött pisztollyal a nadrágzsebében mászkált. Nemezis istennő pedig tette a dolgát, a pisztoly elsült, a férfiassága és az egész ember oda…
Ebben az időben apánk már egy helyi vasgyár asztalos részlegének a vezetője volt, de az önállóságot sem adta fel teljesen, otthon egy gépesített, jól felszerelt műhelyt csinált magának, ahol némi „kiegészítő” tevékenységet folytatott még nagyon sokáig. (a képen unokáit vezeti be a szeretett asztalos mesterség titkaiba)
Úgy 85 éves korában egyszer arról kérdezgettem, hogy milyen munkákat vállal még most is. Válasza: mindenfélét, de ajtót tokkal már nem, mert azt nehéz emelgetni.
Ezt tanultam én csodálatos apánktól és bár 8 danos nyuggerként még teszem-veszem magam piciny cégemben, de ajtót tokkal már nem vállalok.
Apámról szóló megemlékezésem végén álljon itt egy 1986-ban készült fotó a Királyok négy generációjáról. Balról jobbra: László György (1956), András László (1985), László (1908) és László (1932)
