Kedveskéim, a  blogolás mélyvizébe ugrásom, pontosabban a lemenők általi belelökdösésem óta  négy bejegyzést követtem el és most úgy érzem itt az ideje, hogy kidugjam a fejem a mélyvízből egy kis levegővétel érdekében.

Mi tagadás izgultam egy kicsit/nagyon, hogy egy ilyen pórias blog-folyam, amiben sem más emberek leköpdösése, sem jóízű köcsögözés nincs, hanem csak egy csetlő-botló kis ember történeteinek  feltálalása, milyen fogadtatásban részesül. 

Az aggodalmak ellenére az eddigi  bejegyzések megjelenése után rendre agyba-főbe dicsértetek, nem is tudom miért, de őszintén szólva nem is érdekel – mármint a miért. Gondolom ez azért van, mert én már Idejében megtanultam, hogy az elismerést el kell fogadni, ha megérdemli az ember, ha nem. Mert ugye van olyan, hogy nagyon megérdemelne egy kis buksi simogatást, de az elmarad, máskor meg kap egyet és pontosan tudja, hogy ez csak egy mellélövése volt az aktuális főnöknek.

Így alakult ki nálam  az „okos”  átlagszemlélet, azaz magam rakom helyre  a dolgokat és akkor mondhatom hogy átlagosan rendben vannak.

Valahogy úgy, mint az  a medikus, aki a kórházi gyakorlaton azt a feladatot kapta elemezze a betegek láz méréseinek alakulását. Elvégezte, jelentette, hogy az átlag 36,6 Celsius fok, azaz tökéletes. A hogyan állapította meg kérdésre jelentette: az osztályokon mért ennyi 41 fokos, ennyi 39 fokos, a patológián mért ennyi 4 fokos átlagából. Kész.

            A dicséreteket meg is kell osztani és nem kell félni, hogy ezzel kevesebb lesz. Ez most azt jelenti, hogy tudtul kell adnom, hogy a blogolási technikát nem saját kútfőből sajátítottam/sajátítgatom, hanem fiam aktív közreműködésével (mellesleg ő hozta az Index2 tudomására is ennek a blognak a létezését, aminek következtében két óra leforgása alatt több mint 900-an látogatták meg az oldalt). Tehát a dicséretek egy harmada őt illeti, de  természetesen,  a kétharmados még mindig én vagyok. 

Egyébként is ez nem jelent többet, mint a valamikor tőlem elsajátított technikák csekélyke törlesztését.

Ezek közül példaként kiemelném  a bilire szoktatás esetét, azaz a hogyanra én tanítottam, de a tartalom biztosítása az ő dolga volt.  

Az ilyen tevékenységek gyakorlásakor is mindig óvakodtam a túlzásoktól, ezért hál’ istennek nem is jártam úgy mint ifjú atyatársam, aki mielőtt rábeszélte  volna fiacskáját, hogy üljön rá, először a gázon megmelegítette egy kicsit a bilit,  nehogy az edény hidegsége megriassza az ifjút. Ez viszont túl jól sikerült és az első ráülést óriási ordítás követte és szép kerek folt mutatta maradandóan, na meg a teljes elvadulás.

A képen két dolog is látszik. Egyik: az ifjú öröme a siker fölött, a másik, hogy helyes ha a sikerekért jutalom is jár, jelen esetben a pöttyös labda. Ha valaki úgy érzi, hogy ez így kissé erőltetett magyarázat, tökéletesen igaza van, de mit csináljak, ha a fontos eseményről nem készült direkt kép.

Na most már kicsit megkönnyebbülve folytatom az irkálást. Lesz ami lesz. A történetek elővezetésében egy ideig még többé-kevésbé követem a felnőtté válásom kronológiáját, mert ezek az évek nagyon élménydúsak voltak, amelyek felidézése talán még érdekes is lehet. Főleg azoknak, akik a sokszor kissé hónalj meleg    hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek enyhén uniformizált , de számukra feltétlenül biztonságos, esetenként unalmas világában nőttek fel. Utána meg jöhetnek a nem minden napi mindennapok.

A gondolatok gazdagítása érdekében igyekszem mindig képet is adni,  ha nincs saját, veszek kölcsön akárkitől - természetesen megjelölve a forrást.