Még jártunk iskolába, amikor az amerikai „liberátorok” megkezdték – a magyar városok közül elsőként – Budapest bombázását. A korabeli szabályok szerint, amikor a rádió bemondta, hogy „Légiveszély! Légiveszély! Bácska Baja, Szolnok légiveszély!”, megszólaltak a városban a szirénák, az iskolában megszakították a tanítást, mehettünk haza. Ez többnyire délelőtt félt tíz körül következett be, úgy a második óra közepén. Ezt persze gondosan bekalkuláltuk, és lehetőleg csak a sziréna megszólalásáig tanultuk meg a leckét. Vártuk is nagyon a szirénák „szabadító” hangját. És ha véletlenül késtek a bombázók, már nagyon idegesek voltunk, hogy mi lesz velünk, jöjjenek már, mert ha nem, még a feleltetésre is lesz idő.

            Amikor pedig, valamivel később, városunkat is bombázták, már nem jártunk iskolába. Az udvarunkból figyeltük a Pest irányába tartó kötelékeket, majd izgatottan állapítottuk meg, hogy az egyik, már a városon túlrepült huszonnyolc repülőből álló kötelék nagy ívben visszafordul és valami apró ezüst holmik válnak le a gépekről. Bombák voltak. Égszakadás, földindulás, iszonyú robaj, ijedelem.

            Később, amikor lefújták a légiriadót, rögtön biciklire pattantunk, és mentük megnézni, hogy mi történt. Bármi történt, amiről hallottunk, rögtön elhangzott a jelszó: „Gyerünk megnézni!” Visszagondolva még ma is megráz az a pusztulás, amit a vasútállomáson és körülötte a bombák okoztak. Különösen a telitalálatot kapott óvóhely és a lángokban álló nagymalom volt szörnyű látvány.

            A fotón az 1944. augusztus 29-i bombázás áldozatainak emlékműve, amit 1994-ben avattunk fel. 

            A fentieknél szolidabb élményt jelentett számomra Magyarország német megszállása. Nem olyan keserves és szomorú eseményt, mint országunknak, de én ennek következtében utazhattam életemben először autóval. Egyszer a hozzánk is eljutó megszállók egyik gépkocsija állt meg mellettem. Az autón ülő katonák odaintettek magukhoz, s kezembe adtak egy cédulát, hogy mondjam meg hol található a rajta lévő cím. Én boldogan mondtam, ja-ja tudom, ha akarják el is vezetem őket. Akarták.

            Mutatták, hogy ugorjak fel az autóra és mehetünk. (Hogy pont olyan kocsi volt-e, mint amilyen a képen van, már nem emlékszem, de az biztos, hogy nyitott volt, és sokan ültek benne.) A keresett hely korabeli ceglédi nyilvánosház volt. Aminek persze tudtam a címét, hiszen az asztalos műhelyben az inasoktól és a segédektől sok ilyen és hasonló „információt” összeszedtem. Odaértünk, a katonák intettek, hogy most már tűnjek el. És én boldogan loholtam hazafelé. Nagyon örültem, mert életemben először autózhattam, és mindjárt vagy két kilométert.

Forrás: http://www.kfzderwehrmacht.de/Homepage_english/Motor_Vehicles/Germany/Daimler-Benz_AG/Mercedes_Benz_170_VK/mercedes_benz_170_vk.html

           Talán a két élmény nagyon nem tűnik azonos súlyúnak, de jól kifejezi, hogy adott életkorban még nem lehet elvárni, a jó és a rossz fogalmának felnőtt értékrend szerinti elkülönítését.

            Szülők! Lehet, hogy ez még ma is így van…