1951-ben a középiskolai tanulmányaink csúcsára, de leginkább is a végére érve, eljött az érettségi. Kis magyar világunk ekkoriban már az internacionalizmus hetedik bugyrában járt, Szolnok városa meg még inkább…

Maga az érettségi, amit akkor éppen képesítőnek neveztek, nem igazán különbözött, akár a mai gyakorlattól sem.  Ment a puskagyártás, a találgatás a tételekről, meg mindenről, amiről ilyenkor szokás.

Legendaként járt közöttünk a későbbi neves színész, Garics Jancsi (ő létható a képen, nem én ...) magyar szóbelije, ami akkoriban történt, amikor mi voltunk az elsősök. Petőfis tételt húzott és amikor rákerült a sor, felugrott, felkapta a széket amin ült és azt forgatva, nagy vehemenciával elszavalta a költő Őrült című versét: „Mit háborgattok? Takarodjatok innen…” A jelenlévők szerint a nagyérdemű bizottság igencsak meghökkent és a végén nem tapsolt, hanem jó eredménnyel engedte el János barátunkat.

Sajnos nekünk semmi ilyen elegáns megoldás nem jutott eszünkbe, csak némi tanulásban volt bizodalmunk, meg reményünk tanáraink jóindulatában. Ez nem is volt alaptalan, mert például amikor Gyetvai Béci idegességében  kirántotta a zsebéből a magyar kártyányi tömegű puskacédulát, ami persze beterítette a pad alját, a felügyelő tanár percekig nézte rosszallóan, hogy a plafonon lógó pókhálót már igazán eltávolíthatták volna.

Tehát a vizsgán ment minden a maga útján, ahogy szokott…

A ballagás körül viszont igazán komoly gondok alakultak ki. A város idevágó  illetékesei  felvetették, hogy ezt a ronda polgári csökevényt talán teljesen el is lehetne hagyni. A teljes elhagyást valahogy az iskola vezetése kivédte, de azt a kompromisszumos javaslatot/követelést elfogadták, hogy a ballagási énekekből a  „legrondább” klerikális és polgári részeket felcseréljük a korhoz méltó kifejezésekre a következők szerint: 

Most búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt.
Itt hagyjuk kedves iskolánk, indulunk messze már
Tanáraink, diáktársak, a szívünk nem felejt,
Te kedves osztály, iskolánk, immár isten veled, immár isten veled! 
helyett  minket már vár a terv, minket már vár a terv!    

A ballag már a vén diák dalban csak egy sor esett kifogás alá:

Ez út hazámba vissza visz, filiszter (helyett tervgazda) leszek magam is.

Így aztán ballagtunk (én apám jobbik szürke ruhájában), énekeltük az eredeti szöveget, tanáraink meg, gondolom, a nem létező pókhálót figyelték és nem vették észre.

Kemény igazgató úr búcsúztató beszéde sokszor eszembe jutott, nem ritkán éreztem ékezethibásnak mondását, miszerint: "kitárt karokkal vár benneteket az élet", az igazsághoz közelebb álló lett volna talán ez a változat: "kitört karókkal vár titeket az élet". Nem baj, elég kemény volt a fejünk és többnyire a karók húzták a rövidebbet.

Az érettségivel kapcsolatos igazán méretes élményem jóval később történt. Egy mezőgazdasági technikumokban voltam érettségi elnök. Akkor még nem volt kötelező a történelmi érettségi, de lehetett választani. Egy ifjú, aki választotta, kihúzta „A nagy októberi szocialista forradalom hatása a magyar munkásmozgalomra” vagy valami hasonló tételt.  Hát nem ment neki, a kérdező tanár legalább úgy izzadt, mint a legény és mindenképpen szeretett volna neki segíteni. Fel is adta a mentő kérdést: „legalább azt mond meg, hogy mikor is volt a nagy októberi szocialista forradalom?” A gyerek szeme felcsillant és büszkén rávágta: 1956-ban tanár úr. Szegény tanár úr pánikba esett és ki akarta a fiút rúgni, csak némi elnöki ráhatásra jutott  jobb belátásra.

A  többszöri költözködésünk során elveszett a tablóképem, de hogy volt azt az alábbi fénykép igazolja, amikor készült még ott lógott a falon.