Ott hagytam abba Mészáros Lajos történetének bemutatását, hogy rövid ideig Miskolcon nevelkedett Joci nénjénél, és annak férjénél, Balásfalvi Kiss Balázsnál. A műhelyt és a vagyont a kor szokásainak megfelelően megörökölte a legidősebb testvér, László, és - ahogy azt a családregényekből tudjuk - a fiatalabbak pedig, vagy papnak álltak, vagy beléptek a hadseregbe. Apósom ez utóbbi utat követte (a képen még talán 20 éves sincs) és a Kecskeméti Fogatolt Tábori Tüzérezredben szolgált két évtizeden át, békében és háborúban. Megjárta az orosz frontot is, és csak kevésen múlt, hogy nem maradt ott a Don-kanyarban a magyar királyi 2. honvédhadsereg katonájaként. Az áttörésnél már nem volt ott, mert a parancsnok őt küldte haza, hogy hozzon némi ital és egyéb fontos szellemi és testi jólétet szolgáló utánpótlást. Ezredük kecskeméti állományú volt, így aztán amikor kiderült hogy itthon van, több vagonnyi finomság gyűlt össze, amiből egy vagonnyit ki is juttatott a címzettekhez. Ő maga már nem tudott kimenni, mert nem volt hova …
A háború után egy rövid ideig a Honvédelmi Minisztériumban, majd a Megyei Kiegészítő Parancsnokságon is szolgált (itt egy kép róla az akkori idők egyenruhájában), míg a hadseregben végrehajtott nagy tisztogatás évében, 1952-ben meg nem történt vele az, a - kor ismeretében egyáltalán nem meglepő - eset, hogy december 21-én, Sztálin születésnapján, megdicsérték, kapott egy töltőtollat ajándékba, majd tíz nap múlva kirúgták, mondván hogy a horthysta hadsereg katonája nem való a Néphadseregbe. Civilben is megállta a helyét, de katonás tartását, egyenes jellemét soha nem adta fel.
A katonai dolgairól mindig keveset beszélt, és amikor én az összesen négy hónapos mundéros tapasztalataimról hosszasan meséltem, csak annyit mondott, hogy neki nem volt ennyi élménye az évtizedek alatt sem. Iluska a hajmáskéri nyaralásokra emlékezett szívesen, ugyanis a tüzérezred minden évben egy hónapos lőgyakorlaton vett részt, amelyen a tisztikar családtagjai is ott lehettek - na persze nem a lövészeten…
Nekem, nekünk ebből az időszakból annyi hozadékunk volt, hogy a család huszonnégy személyes összecsukható asztalából, a régi szíjgyártó műhelyt bérlő asztalos-kárpitos mester, Czinege úr egy sarokrekamiét készített.
Apósom a szülői műhelyben kitanulta a szíjgyártó mesterséget, aminek hasznát vette a katonai pályafutása alatt is, hiszen egysége lóvontatású ágyúkkal volt felszerelve. Utolsó munkáját 1963-ban készítette: legnagyobb unokája első iskolástáskáját.
Miután kitették a katonaságtól, családostól kiköltöztek Belső-Ballószögbe, a képen látható villába, amely a legidősebb Mészáros testvér, László tulajdonában volt. Annak idején néhányszor még én is megfordultam ott. Akkoriban úgy tűnt, hogy valahol nagyon messze van a várostól, pedig nagyjából a mostani Decathlon Sportáruház magasságában lehetett, ami ma már egyértelműen a város részének számít (még ha nem is belváros).
A Néphadseregből való kényszerű távozását követően különböző irodai munkákat vállalt, s végül a Magyar-Szovjet Barátság termelőszövetkezetből ment nyugdíjba, mint üzemgazdász. Nagyon szép, szinte kaligrafikus írása volt, és szépen rajzolt is. Nem annyira művészi képeket, mint inkább szerkesztett, műszaki rajzokat.
Vett egy telket Cserkeszőlőn és a telek végében, meghagyva a nagyobb részt az építeni tervezett főépületnek, egy faházat épített, leginkább saját kezűleg. Pontosan megtervezett, lerajzolt mindent, és aztán a Batthyány u. 25. szám alatti ház udvarában gondosan összeszegezte a házikó falait, amelyeket aztán a telken az udvari budikon használatos riglis akasztóval szépen összekapcsolt. Rakott rá egy hullámpala tetőt, s már kész is volt az szoba-konyha-háló-nappali egyben. A elkészítésében én is segítettem neki és ügyességem bizonyítandó, egy csapásra kerestem hatszáz forintot. Szegezés közben, közismert kancsalságom okán rácsaptam a hüvelykujjamra: csontrepedés, biztosítás, megesküdés a biztosítónál, hogy nem szándékos volt és mehettem felvenni a pénzt.
Nagyon erős dohányos volt. Az orvosa azt mondta neki, hogy ha látni akarja unokáit, abba kell hagynia a dohányzást. Akarta, soha többé nem gyújtott rá. Mindazonáltal valószínűleg a dohányzásnak is része volt abban, hogy még 70 éves sem volt, amikor 1975-ben szívproblémák miatt meghalt. Talán a sors intézte úgy, hogy fiú unokája éppen sorkatona volt akkor. Egynapos kimenőt kapott a temetésre, egyenruhában állt a sír szélén. Tisztelgett, amikor a koporsót a sírba eresztették. Így kapott katonai tiszteletadást végső útján ez az ízig-vérig katona ember.
