Leendő anyósom a Széchenyi nevet viselte, és Ilona volt, akárcsak az én arám. Mindenki Ilusnak hívta (később Ilus néninek), és ebből jött egyszem lányának beceneve, az Iluska, amely egész életében elkísérte.
Anyai ágon kevesebb nagybácsi és nagynéni jutott Iluskának, a Széchenyiek csak hatan voltak testvérek: három fiú és három lány. A család a Jászságból települt Kerekegyházára, ahol édesapjuk (a századforduló táján készült képen feleségével együtt örökítette meg a fényképész) szabómesterként dolgozott. Nevük, amit ugyanúgy írtak, mint a nagy Széchenyiek, nyilván felkeltette érdeklődésemet és mint kiderült a legidősebb László testvérükét is, aki Magyarország aranykoszorús szabó mestere volt, a kecskeméti szalonja régi centrum sarkán volt, ahol most a telefonüzlet van. A negyvenes évek elején valami országos tisztséget töltött be az iparos szervezetben, ezért meg kellett szereznie az „árja bizonyítványt” és ennek kapcsán visszament az időben amennyire csak tudott és az volt a véleménye, hogy addig amíg Széchenyi György az 1700-as években el nem indult a papi karrier útján, együtt volt a felvidéki kisnemes familia. Ekkor vált ketté a család útja, egyik irány a dunántúli ág hatalmas ívű sorsa, a másik a tisztes iparos ág. Ez történhetett akár így is, vagy nem is, de egy biztos, hogy anyósom és feleségem megjelenése, tartása, még az én királyi ízlésemnek is megfelelt.
Anyósom legendásan szép lánynak számított Kerekegyházán. Állítólag olyan karcsú bokái voltak, hogy amikor elbújt valami függöny mögé, az udvarlók arról (mármint a bokájáról) felismerték. Nyilván az sem véletlen, hogy a falu műkedvelő színielőadásán, ahol "Piros bugyelláris" című népszínművet adták elő ő játszotta a női főszerepet. A képen, amely az alkalmi társulatot az előadás után mutatja be, a széken ülők között is középen, a kackiás bajszú katonatiszt jobbján helyezkedik el.
Aligha csak a szerepéből fakadt az egyenruha iránti vonzódása, a daliásnak magassága miatt éppenséggel nem nevezhető, de azért igencsak snájdig katona, Mészáros Lajos akkoriban már első számú udvarlójának számított, és 1930-ban össze is házasodtak. De azért ez sem ment olyan könnyen. A hivatásos katona, még ha csak tiszthelyettes volt is, nem vehetett feleségül akárkit, a leendő katonafeleségnek legalább "érettségivel" kellett rendelkeznie. A falusi szabómester legfiatalabb lányának azonban se a családja, sem ő maga nem nagyon ambicionálta - színházasdi ide vagy oda - a gimnáziumot. Tisztes szakmát kapott - kitanulta a női szabó mesterséget - de valójában arra készült, hogy mindenben kiszolgálja a férjét és a családját. (Ennek a vállalásának - tanúsíthatom - hosszú élete végéig, amíg csak erővel bírta, maradéktalanul eleget tett.) Az érettségi azonban nem maradhatott el, így hát valamelyik Mészáros rokon, akinek jó kapcsolatai voltak Kecskeméten, elintézte, hogy érettségi vizsgát tehet. Így aztán szépen felöltözött, bement az iskolaigazgatóhoz, akitől azt a feladatot kapta, hogy szavaljon el egy verset. Ő pedig szépen elmondta, az "Anyám tyúkját". Az igazgató bólintott, és kiadta az "érettségi" bizonyítványt.
Az szinte hihetetlen volt, hogy milyen munkabírással látta el a ház körüli teendőket, miközben szükség esetén igazi úrinőként tudott megjelenni. (Mint például ezen a képen, ahol - ő a kalapos középtől kicsit jobbra - Iluskával valamilyen felvonulást néznek Kecskemét főterén.)
Főleg akkor kellett sokat dolgoznia, amikor a II. világháborút követően (neki két kifejezése volt erre: "a front után" vagy "amikor a menekülésből hazajöttünk") kiköltöztek a Mészáros villába, Belső-Ballószögbe. (A kép is ott készült. Erről az időszakról már írtam korábban.) Az ő feladata volt a szőlőben dolgozó kapások élelmezése. Ami már önmagában sem kevés, de ezúttal súlyosbítva volt a helyzet a birtokos testvér, Mamus névre hallgató feleségével, aki hihetetlenül zsugori volt. Egyszer össze is kaptak azon, hogy anyósom nem volt hajlandó beletenni a bablevesbe a kukacos oldalast, amit a Mamus adott neki erre a célra. De normális körülmények között is remekül főzött, nagyon hosszú ideig nála ebédelt hétköznapokon a család: én a Megyei Tanácstól, Iluska a könyvtárból, a gyerekek az iskolából jöttek és ettünk. Kiváló főzőtehetségét és konyhai improvizáló készségét a lánya nem igazán örökölte, Györgyi leányunokája viszont nagyon is, bizonyára büszke lenne rá a Mama is.
Ahogyan a Mészárosok, a Széchenyi testvérek is nagyon összetartottak. Bár a két idősebb fiú viszonylag korán meghalt, a lányok (Marcsó, Böske és Ilus) rendszeresen találkoztak, hol Kecskeméten (ahol a lenti kép is készült valamikor az ötvenes évek első felében - balról jobbra: László, Erzsébet [Böske], Mária [Marcsó], Ilona [Iluis] és Mihály), vagy Kerekegyházán, ahol a két másik lánytestvér élt. Iluska nemcsak a Mészáros unokatestvérekkel, hanem a Széchenyi vonallal is tartotta a kapcsolatot, különösen Böske néni két fiával. Az idősebbikkel, Beliczay Jancsival és feleségével Hildával, sok külföldi utat tettünk meg közösen a 60-as években, főleg persze a környező (szocialista) országokba. A fiatalabbikkal, Pistával pedig komaságba keveredtünk, kölcsönösen keresztszülei lettünk egymás első gyermekeinek.
A Széchenyi családról szóló elbeszélés végén álljon itt egy történet, hogy miért nem lettem én Váci utcai lakos. A történet elején már említett Laci bácsinak, az ötvenes években a Budapesten, a Váci utcában volt egy tényleg nagyon előkelő, elsősorban diplomatáknak dolgozó, férfi és női szalonja, és a szalon fölött egy elegáns lakása. Egyszer, még pesti diák koromban meglátogattuk Iluskával. Laci bátyám akkor és utána is kapacitált, hogy költözzek hozzá, van ott nála elég hely, mit nyomorgok én a kollégiumban. Iluska és a Mama nagyon elevenen tiltakozott még az odaköltözés gondolat ellen is. Nem is értettem, hogy mi az oka ennek az ellenállásnak, hiszen csak a rokoni kapcsolatok erősödnének, ha odaköltöznék. A legközelebbi alkalommal azonban már megértettem az okát, ugyanis Laci bátyám - megismételve meghívását - még azt is hozzátette, hogy "gyere ide hozzám, kellene ide egy fiatal kandúr, mert egyedül már nem bírom tartani az iramot". Sejtettem, hogy nem az egérfogásra célzott ... Néha még ma is felmerül bennem a "csúnya" gondolat, hogy biztos az volt a helyes döntés, hogy nem fogadtam el a meghívást, és a válaszom: ez így volt helyes.