1956. decemberében családunk nagy várakozásban volt, vártuk első gyermekünk születését. Az én, mint kispapa, enyhén (?) nagyképű kijelentésem, miszerint „csak fiú lehet, mert én így döntöttem”, kissé irritálta a famíliát, és gondolom, azon drukkoltak, hogy ne nekem legyen igazam. Akkor még természetes volt, hogy nem kórházban vártuk a gyereket, és fel sem merült az ilyen esetre ma szokásos, otthonszülés körüli hisztérikus körítés. A mama gyűjtötte a rokonságtól(vagy ha éppen lehetett kapni, üzletből) a pelenkákat, pólyákat és egyéb szükséges felszeléseket. Apósom felkereste Gólya Mariska nénit, a város neves szülésznőjét, aki a kismamát is világra segítette huszonkét évvel korábban, és megegyezett Takács doktor úrral, hogy ő is jön ha kell. A kispapa – azaz én – meg csak nézelődtem, és csináltam amit mondtak. Mi tagadás ez nem volt valami sok, és főleg nem érdemi munka. Legfeljebb vízhordás a beszerzett pelenkák mosáshoz, meg ilyesmi.
December közepétől minden készen állt, a - szerintem – fiú fogadására. Csak azon izgultunk erősen, hogy a gyerek nappal jöjjön, mert hát november négytől (1956-ot írtunk!) éjszakai kijárási tilalom volt a városban. Persze az a kutyafülű nem vette ezt figyelembe, és december huszonharmadikán estefelé jelezni kezdett, hogy jön. Délután a kismama már sem ülni, sem állni nem nagyon tudott, inkább a leesett két centis havat sepregette. Éjfél előtt nem sokkal, a mama kiadta a parancsot: indulás a bába néniért. Kijárási tilalom ide, vagy oda, apósommal elindultunk a mostani kerámia stúdió melletti utcában lakó Gólya Mariska néniért. A Batthyány utcából kiérve a főtérre, ott ahol most az országzászló áll, posztolt két ruszki katona és minket meglátva integetni kezdett, hogy menjünk oda hozzájuk. Mentünk, ha már hívtak… Én azon gondolkoztam, hogy miként tudnám érzékeltetni helyzetünket, megmagyarázni, hogy hova igyekszünk. Emlékeztem az 1944-ben rám ragadt néhány szóra, vracs (orvos), bolnoj (beteg), meg – gondoltam - hozzáteszem, hogy oá-oá. Láttam, hogy apósom is erősen gondolkozik, azt hiszem, hogy ő meg a keleti fronton tanultakat igyekezett felidézni. Odaértünk hozzájuk, és legnagyobb meglepetésünkre, nem valami igazolást kértek, hanem az egyik megszólalt: szpicski jeszty? (gyufa van?). Volt. Oda is adtuk, meg a nálunk lévő cigarettát is. Mehettünk tovább.
Hazaértünk a bábaasszonnyal, aki felmérte a helyzetet és a papát elküldte a következő kismamához, hogy szükség esetén tudják azok is, hogy hol található, engem meg elküldött Takács doktor úrért, aki a Rákóczi út végén, a Vasútparkra néző házban lakott. Kiérve a Batthyányi utcából, ugyanott, ahol az előbbi a gyufás kalandunk esett, megint csak ott állt két ruszki, de nem a „mieink”, hanem két másik, egy magas, meg egy tömzsi. Persze ezek is integettek. Indultam és azon spekuláltam, hogy csodák nincsenek, a kijárási tilalom megsértéséért ezek biztosan bekisérnek valahova, de legalább Mariska néni ott van, ahol kell, és megoldja a feladatokat . Hozzájuk érve rájöttem, hogy tévedtem, amikor úgy gondoltam, hogy nincsenek csodák, mert voltak. Az egyik tört magyarsággal megszólalt: „gyufa van?”, és a kezével is mutatta, hogy mit akar. Szerencsére volt, mert mint - akkor még - erős dohányos, pótoltam az előzőeknek átadott „készleteket”. Mentem tovább a vékony hóval belepett Rákóczi úton, ami nagyon nem úgy nézett ki, mint a jelenlegi sugárút. Sehol egy lélek, minden ablak sötét, mindössze néhány gyenge fényű utcai lámpa, a Városi Mozi utáni rendőrség előtt, a polgárőrség autóinak a roncsai, amiket a szovjet tankok tapostak szét november negyedikén. Hát, mi tagadás, nagyon félelmetes élmény volt. Takács doktor urat annak rendje és módja szerint felvertem, és indultunk vissza a Batthyányi utcába. Így már könnyebb volt, mert neki volt bumácskája (igazolvány).
Apósommal, mi a másik szobában (amit csak egy vékony ajtó választott el a szülőszobának kinevezett szobától) izgultuk végig az eseményeket, tehát mondhatni papás/nagypapás szülés volt. A szülést levezetők biztatásait, a kismama sikolyait hallgatni kemény megpróbáltatás volt mindkettőnknek, amit csak a frissen nagymamává előlépett anyósom boldog kiáltása oldott fel: „fiú, milyen szép gyerek, tiszta apja”. A magam részéről nem szívesen mentem bele a hasonlítgatásba, és az egyszerűség kedvéért, ha kérdezték, hogy kire hasonlít a gyerek, az mondtam, hogy "az eleje az apjára, hátulja az egész famíliára".
A kismama és a gyerek rendberakása után még beszélgettünk Gólya Mariska nénivel, meséltük neki a csodás ruszkis kalandunkat, mire ő bölcs mosollyal igazította ki a mi lelkendezésünket: a katonák azért voltak ilyen lazák, mert napokon belül véget ér a kijárási tilalom, de nem volt ez mindig így. November közepén, hozzánk hasonlóan indult érte egy ifjú apa, akitől nem gyufát kértek a katonák, hanem bevitték a parancsnokságra és hiába könyörgött, csak másnap engedték szabadon. A gyereket, meg a szomszédjukban lakó állatorvos segítette a világra. Nem baj, mi azért csodálatosnak fogadtuk el saját történtünket, ami ott csúcsosodott ki, amikor reggel a feldíszített, meglehetősen szegényes karácsonyfa alá tettük a gyereket és nagyon gazdagnak éreztük magunkat.
Ezek, a történelmi események általi aláfestések, tették felejthetetlenné fiunk születését. Két évvel később, 1958. december negyedikén, amikor Györgyi, a hugi, született, pontosan ugyanezeket a lépéseket kellett megtenni, de őszintén szólva, nem tudnám elkülönítve felidézni egyetlen momentumát sem. Akkor már békésebb szelek fújtak számunkra. A keresztelőt a Lackó fiúnál a nagymama otthon rendezte, eljött a tiszteletes úr és az asszisztencia, a Györgyinél ugyanez a templomban zajlott és erről már képet is tudok mutatni.
Végezetül bemutatom a „főszereplőket”, amikor már egyedül is be tudtak ülni a karácsonyfa alá. Nekünk mindig ők voltak a legnagyobb ajándék.
