A múlt héten, karácsonykor, a negyvenedik alkalommal tártam apró, egyéni, de nekem fontos történéseimet a tisztelt olvasó elé. Az előző részben elmesélt kalandos gyermekszületés számomra önmagában is nagyon fontos esemény volt, de ráadásul egy történelmi léptékű, sorsfordító időben történt, amikor  nemcsak a mi családi életünk és az  én szakmai pályám  kezdett komolyra fordulni, hanem az 1956-os  forradalom  következményei,  a társadalom  minden tagjának feltették a kérdést, hogy az egyéni életét, hol és hogyan kívánja folytatni. 

A negyven bejegyzés után megállhatnékom támadt,hogy visszanézzek, hogy én milyen utat követtem mit is követtem el eddig. Oka lehet a nézelődésnek az is, hogy végére értem a „gondtalan” ifjúság éveinek és mai szemmel kellett szembesülni az elkövetettekkel, úgy hogy közben végigéltem a saját gyermekek – akik  már túl vannak az ötvenen – sorsának alakulását, meg a harminc előtt vagy után egy-két évvel járó „kis” unokák dolgait. (Utóbbiakkal készült a lenti kép még 2010-ben.)

Hát van különbség! Ha nincs is nagy jelentősége, én vállalom ami történt, azt is, ahogyan történt, és ebben persze az én szerepemet. Talán emlékeznek még arra a bejegyzésre, amelyben arról meséltem, hogy mit tanított Lencsés tisztelendő úr a harmadik elemiben az emberi  szabad akaratról. Felidézem: ha eléd tesznek egy tányéron egy lekváros, meg egy zsíros kenyeret, hogy ez a tied, választhatsz, hogy melyiket akarod előbb megenni.  Ezt én úgy értelmezem, hogy el kell fogadni amit a sors eléd tesz, és tudomásul venni hogy azért van valamekkora választási lehetőséged is. Egy - persze szokás szerint kicsit sántító - saját példával: 1956-ban a sor tányérján szerepelt a menni, vagy maradni lehetőség. Én a maradni-t választottam, lehet, hogy hazaszeretetből, lehet hogy gyávaságból. Nem tudom, de nem is érdekel, lényeg az, hogy szerintem jól választottam.

Amikor a rendszerváltás után hazajöttek az idegenbeszakadtak ultrái, nekem/nekünk estek, hogy kiszolgáltuk a kommunista rendszert. A magam részéről emelt hangon utasítottam vissza, azzal, hogy nem szeretem  és nem tisztelem azokat, akik bekiabálnak a kocsma ablakon, ahol a verekedés folyik, hogy üsd ki, de be nem mernek menni. Hát mi itthon maradottak, ha úgy tetszik, még büszkék is lehetünk arra amit csináltunk. Félreértés ne essék, nem az akkor ideológiára értem, hanem arra, amit (olykor éppenséggel a politika ellenében) azért tettünk, hogy nekünk is, akik itthon maradtunk, élhető életünk legyen. Az idegen erők Jaltában, abban a szép cári palotában eldöntötték, hogy hova tartozunk. Magyar embert persze nem kérdeztek meg, ilyen legfeljebb a palota hátsó kertjében kapálgatott, mint hadifogoly, de csak akkor ha szerencséje volt és nem Szibériában fagyoskodott. Gúnyosan emlegették, hogy gulyáskommunizmust csináltunk, meg a legvidámabb barakkot. Hát én jártam a többi "barakkban" és úgy vélem, hogy nincs miért szégyenkeznünk. Mindehhez még hozzátenném azt is, hogy a magyar földön, magyar emberek munkájával, a magyar agrárértelmiség szervezésével a mezőgazdaság eredményei, termelési mutatói alapján, a  FAO ( amit aligha lehetne irányunkban elfogultsággal vádolni) statisztikája szerint a világ első öt államának egyike voltunk. Húsz év alatt tíz milliós lett a sertésállomány, megteremtettük a szükséges húsfeldolgozó kapacitást, volt tizenkét cukorgyárunk, mögötte a stabil répatermesztési rendszer, és nagyon sok minden egyéb.

A mi térségünkben, az úgynevezett „aranyhomokon”, (amihez a realistább szakemberek azért hozzátették, hogy ez leginkább csak sárga) még emberszabásúbban történtek a dolgok. Gondoljunk a kétszázezer hektár területet elfoglaló szakszövetkezetekre, a falun is teljes foglalkoztatást biztosító integrált kistermelésre és a kiegészítő ipari tevékenységre. Itthon megkaptuk, a többi megye és gyakran az országos politika által is használt „revizionista” jelzőt, ami azt akarta kifejezni, hogy nem követtük tételesen a Nagy Testvér mintáit. Vállaltuk és jól tettük. A „baráti”  országok meg a legteljesebb értetlenséggel reagáltak. 1984-ben valamilyen csereszerződés alapján négy ágazat képviselői tartottak előadássorozatot Bulgáriában. A mezőgazdaságot én képviseltem. Volt egy előre megírt és lefordíttatott előadásom, amiben bekezdésenként kétszer fordult elő a „pártunk és kormányunk” kitétel. Ezt felolvasták, amit méla unalommal hallgatott a hallgatóság, majd jöttek a kérdések, amelyek már őszinte érdeklődést mutattak. Volt egy jó tolmács, aki szépítés nélkül közvetítette a válaszaimat, még az  ilyeneket is, hogy „szerintünk attól nem abortál a szocializmus, ha néha van hús a hentesüzletben”. Az utolsó, negyedik nap estéjén értékelgettük tapasztalatainkat, amikor jött a magyar nagykövetség munkatársa és kérdezte, hogy melyik vagyok én. Jelentkeztem. Megkérdezte, hogy mikor utazunk, mondtam, hogy holnap tizenegy órakor indul a gép. Az jó, mert holnap tizennégy órától ki vagy tiltva Bulgáriából, egyenlőre ne gyere ide, se szolgálati, se turista útlevéllel. Nem mentem – azóta sem.

Szerintem az itthon maradásnak az is fontos értéke, hogy a mi gyerekeink, unokáink itthon dolgoznak, magyarul beszélnek, s bár az unokáknak meg sem kottyan, ha angolra kell váltaniuk beszélgetés közben, de az anyanyelvük magyar. Egyik nagy, utólag hazabeszélő kritikusunk, amikor fehér asztalhoz keveredtünk, majdnem sírva mesélte, hogy a nagyobb unokája csak-csak érti a magyart, de a kicsi nem és nem is érdekli.

Persze az itthon maradás nem jelentette azt, hogy nem érdekelt a külvilág és nem tekintgettünk még nyugat felé is. Bizonyításul álljon itt az a kép, ami 1962. május elsején, tíz centis hóban, viharos szélben, lekötött kalapban ábrázol a soproni Károly kilátón, amint éppen az osztrák valóságot kukkerolom.

Bocs, hogy ilyen nem igazán divatos szamárságokkal untatom a nyájas olvasót, de az önmagammal való szembenézés ilyen gondolatokat ébresztett és ezt  a tetejében még gátlástalanul meg is osztom.

Azt is pontosan tudom, hogy a velem történtek nem nagy dolgok, csak egy kis ember kis ügyei, de az enyémek. Örülök annak, amikor a hozzám közelálló barátaim, akikkel személyesen is tudunk véleményt cserélni, olvasván az általam leírtakat, úgy reagálnak, hogy véleményükből csak úgy sugárzik, hogy „ez semmi, az én történtem még jobb…”  Hát amíg csak meséltem, én is így voltam, de az írás felelőssége, ezt nem viseli el, ha tetszik ha nem ekkor már kicsit komolyabban kell venni.

A fentiek alapján  a 8danos nyuggernek az a véleménye, hogy jó  dolog a mese, de néha nem árt le is írni gondolatainkat, mi több vállalni és szembenézni önmagunkkal.