Nem igazán esne jól, ha jelen mondókám alapján az a vád érne, hogy „na, ez a nyugger is kezdi a 'bezzeg az én időmben'-ezést”. Ám ha mégis ez az érzése támadna a Tisztelt Olvasónak, be kell látnom, hogy   lehet benne valami, hiszen az az évtizedekkel ezelőtti kor tényleg egy egészen más világ volt, de  a miénk. Az a generáció valahogy nemcsak a munkában (ma úgy mondanánk, a karrierépítésben), hanem a családalapításban is gyorsabban vált felnőtté. Így volt ez nálunk is, az iskola befejezése után rögtön dolgozni kezdtünk, összeházasodtunk, és megjöttek a gyerekek is. A hatvanas évtizedet már igazi családként kezdtük, ahogyan akkor mondták „kaptunk” egy nem igazán nagy bérlakást, volt két gyermekünk, szerintem ideális összetételben, egy fiú, egy leány. (A kép 1960-ban készülhetett.)

A munkába illeszkedés mellett megjelentek a nevelési feladatok is, amibe nagy önbizalommal és a tudatlanok bátorságával vágtunk bele. Így, több mint fél évszázaddal később visszatekintve, a végeredményt (mármint az utódok életét, az unokákig bezárólag) látva talán nem tűnik üres dicsekvésnek, ha azt gondolom, a feladatot sikeresen oldottuk meg. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy mai világunkkal már nem kompatibilisek ezek a gyakorlatok, de nincs semmi gond, mert nekem már nincsenek ilyen jellegű feladataim, a majdani dédunokák nevelésével meg foglalkozzanak az illetékesek, nekem meg maradjon meg az örömködés.

Nevelési elveket nem fabrikáltunk, de az együttélés helyesnek tartott gyakorlatának a szabályait  azért körvonalaztuk és lehetőleg be is tartattuk és tartottuk. Ez azt jelentette, hogy a gyerekeket mindig a család teljes jogú tagjának tekintettük, ami a jogokra és kötelezettségekre egyaránt vonatkozott. Megvolt az „önálló” életterük, könyvespolccal határolt saját kis sarok, ami már kiskoruktól csak az övéké volt, ahol lehetett duzzogni és amikor eljött az idő, akár tanulni is. Az én (nem éppen könnyű) feladatom volt a rögzített elvárások következetes betartása és megkövetelése. Ez már egészen korán elkezdődött. Lackó fiam alig pár hetes volt, amikor - az akkori tudományos gyereknevelési elveknek megfelelően - elkezdtem ragaszkodni a meghatározott időpontokban történő etetéshez, függetlenül attól, hogy az ifjú úr milyen hangosan üvöltött. Akkoriban még apósoméknál laktunk egy két szoba, konyhás lakásban, s olasz neorealista filmekbe illő látvány lehetett, ahogyan ültem a szobaajtóban egy hokedlin, és olvastam, miközben a gyerek bent a szobában, az anyja meg a nagyanyja a konyhában sírt addig, amíg el nem jött az idő, és meg nem adtam az engedélyt az etetésre. Aki később, mondjuk 8-10 éves korában látta a gyermeket, igazolhatja, hogy mindezek ellenére nem lett egy csenevész jószág.

Amikor nagyobbacskák lettek, elmondtam, hogy az én türelmem véges és csak háromszor mondok valamit szépen, negyedszer már keményebben és nem igazán szépen közlöm a véleményemet. Megszokták. Egyszer az akkor úgy három éves Lackó fiam egy ilyen esetben így fakadt ki: „az isten fáját, már megint elfelejtettem, hogy mondtad háromszor”. Az evésnél az volt a szabály, hogy az nem szerelem kérdése, amit kapsz azt meg kell enni. Egyszer Györeszke a nagymamánál kapott valamilyen ételt és közölte, hogy „nem szeretem, de megeszem”. A Mészi mama rögtön tudta és közölte is, hogy biztos ezt az a „kedves” apád követeli így. Igaza volt.

Akkoriban a szülési szabadság kilencven napig tartott, bölcsőde még nem volt, de megoldottuk. Részben segített a nagymama,  Györgyi mellett meg egy kedves idős hölgy, az Erzsike néni látta el a bébiszitteri feladatokat. Volni doktor bácsi meg az egészségüket vigyázta, ha szóltunk neki, rögtön jött (Az is igaz, hogy szerencsénkre az útjába estünk, amikor gyalog ment az akkor még egyetlen, Izsáki úti kórházba.) Györesznél különösen sokat jelentett segítsége, ugyanis amikor még nem a Volni doktor bácsi járt hozzánk,  csúnya piros kiütések lepték el a testét,  amivel a fiatal doktor nem tudott  mit kezdeni. Kiderült, hogy egy rendkívül ritka betegségről, a Leiner kórról volt szó, amelyet a tapasztalt Volni doktor felismert. A szoptatási  időszak végére teljesen rendbe is jött a gyerek, és ennyi. Igen de majd húsz év múlva egy fiatal kollégám panaszkodott, hogy újszülött gyermeküknél ilyen, meg ilyen tünetek vannak, amik nem akarnak múlni. Úgy véltem, hogy ennél a gyereknél is az lehet a baj, mint ami nálunk volt. Elmondtam, ő továbbította a hallottakat a kezelő orvosnak, aki akkor kételkedve fogadta a laikus véleményt, majd másnap közölte, hogy igaz, utoljára tizenévekkel ezelőtt volt ilyen esetük – a mi Györgyink.

Még nem töltötték be a három évet, amikor felvételt nyertek a Klapka utcai óvodába, ahol a szobatisztaság volt a felvétel legfontosabb kritériuma. Ennek megteremtésében is volt némi szerepem. A két éves fiamat vittem „sétálni”, de kikötöttem, hogy nem lehet rajta pelus, neki meg elmagyaráztam, hogy megyünk, ha dolga van, szóljon, mint nagy fiúhoz illik. Pánikolt egy kicsit a mama, "mit csinálsz, ha valami lesz", mondtam, hogy "vannak utcai csapok, ahol megmosdatom, ha okot ad rá". Nem adott és megszokta. Az óvoda majdnem két kilométerre volt tőlünk, autó meg még sehol, ha nem mentem kiszállásra én vittem a gyerekeket, természetesen gyalog. Volt időnk beszélgetni, közösen nézelődni. Iluska többnyire busszal vitte őket, de az sem volt rossz.

Lackó fiam már ekkoriban is élénk érdeklődést mutatott a fényképezés iránt, órákat volt képes eltölteni velem a sötét konyhában, ahol a képeket csináltam, gondolom meg is lett az eredménye…  Györgyi nem lelkesedett ezért a szórakozásért, ő a kishúg szerepét nem könnyen viselő kissé önfejű hölgy életét élte. A halottak napján minden évben mentünk a temetőbe gyertyát gyújtani a távol élő szeretteinkért is. Akkoriban nagy tömegek tették ezt. Sokan voltunk, sötét volt, a hároméves Györeszke meg a saját útját akarta járni és egy pillanat alatt eltűnt.  Minket a frász kerülgetett, a biztonsági szolgálat és sokan mások keresték a szőke kislányt, sikertelenül. Én hazarohantam, hogy telefonon intézkedjek, amikor a konyhából rám mosolygott a szépség, szervusz apu. Én meg „örömömben” hozzávágtam a kalapomat, ő meg nem értette, hogy mi itt a gond, nem talált bennünket, hát hazajött.

Nagyon szerettünk kirándulni is, ami legtöbbször a mostani Széchenyi város, akkor még számunkra „világvége” terület volt.  Voltak persze hosszabb utazásaink is. Nagy élmény volt amikor Visegrádon a hegyen túráztunk és Lackó, az alföldi gyerek találkozott a heggyel, eleinte egyszerűen nem tudott mit kezdeni a ferde területtel.

A fotózási hobbimnak fontos részét képezte a család, a gyerekek megörökítése, a mostani bejegyzésben ezekből válogattam.