Jelen bejegyzésemet a megszokott csütörtöki napon bocsájtom útjára. de a mai csütörtök mégsem akármilyen nap, hanem Május 1. a Munka Ünnepe. Elspekuláltam rajta, hogyan is van ez korunkban. Napjainkban már nem össznépi ünnep ugyan, mint az én ifjú koromban volt, több átkossal ezelőtt, de azért én még ma is többre becsülném, akár az egyházi ezer éve, akár a nemzetközi százhuszonegynéhány éve alapján. Akkoriban megmozdult az ország, felvonulások (menetek) voltak, lehetett virslit enni és sört inni és együtt lenni a kollégákkal, kötetlen formában, mert ha jól emlékszem ezt tartottunk fontosnak és nem a ráragasztott politikai mázt.

Ma már mintha szégyellni való volna egy ilyen eseményt ünnepként megélni, pedig nem éppen egy új kreatúráról van szó. Addig nagyjából ismert, hogy a II. Internacionálé döntése alapján 1891. óta ünnepe a munkásoknak és a munkának minden év május elseje. De ez csak egyik fele a dolognak.

A másik fele  korábban kezdődött, a katolikus egyházban több mint ezer éve minden márciusban megünnepelték Jézus nevelőatyjának, Szent József ácsnak, a munkások védőszentjének ünnepét. Majd XII. Pius pápa elrendelte, hogy 1955-töl május elsején tartandó az egyházi ünnep, Munkás Szent József tiszteletére, ezzel mintegy összhangba hozta, az egyházi és a világi gyakorlatot. Magyarországon egyébként több mint száz templom és parókia viseli Munkás Szent József nevét. Úgy gondolom, ennek alapján megnyugodhatnak azok is, akik másképpen gondolják, hogy nem ördögtől való a munka, a munkások megünneplése.

Ezt tettük mi is, vártuk ezt a szép tavaszi ünnepet. Mint ismert, négy állami, vagy politikai ünnep volt munkaszünet, Április 4., Május 1., Augusztus 20. és November 7. Az áprilisi és a novemberi nem volt ilyen nyilvános ünnep, mégis nagyon vártuk, mert ezek voltak a jutalmazási napok valamennyi munkahelyen. Az ilyenkor kapott „kiegészítést” gondosan beépítettük a családi költségvetésbe. Belefért. Az augusztusi, „új kenyér ünnepe”, meg leginkább a mezőgazdasági kiállításokról, az elmaradhatatlan tűzijátékról, Kecskeméten meg a „Hirös Napokról” szólt. Az állami televízió és rádió ünnepi szólamokban gazdag, nagyszerű eredményekről szóló ömlengéseit, meg elviseltük.

A májusi felvonulásra minden vállalat, intézmény, iskola és szervezet erősen készült és jelmezeket viselő, életképeket bemutató dolgozók, tanulók, sportolók vonultak a város apraja-nagyja által zsúfolásig megtöltött Rákóczi úton és a főtéren (nagyjából ott ahol most a szökőkút van) fölállított dísztribün előtt, amelyen a város állami és politikai vezetői, és  a tárgyévben jó munkáért kitüntetést kapott dolgozók integettek. Megjegyzem, hogy akit ide, kitüntetése okán meghívtak szívesen jött és tapasztalatom szerint nem érezte kényszernek.

A felvonulás után elmentünk – már nem vonultunk – a vasútkertbe, vagy esetleg egyéb ligetekbe, ahol a munkahely által felállított sátrakban ettük a virslit és ittuk a sört – és jól éreztük magunkat.

Én ezeken az eseményeken is fényképeztem és most ezekből bemutatok itt, a szövegrészek közt szétszórva néhányat, amelyeken az emberek arcán nem a megalázottság, a kényszer látszik és ruházatuk is ünnepre utalóan néz ki. Az emberek akkor is szerettek és ma is szeretnek örülni. Lehet, hogy mai szemmel elég szegényesnek tűnhet ez az egész, de én,  azt vallom, hogy a kis öröm is öröm, csak legyen.

 Meggyőződésem, hogy az egyházi ezer éves „Munkás Szent József” és a nemzetközi százhuszonegynéhány éves Május 1.-i ünnepen mindenki megadhatná a tiszteletet a munkának és a munkásnak. Úgy legyen.