2014. június 23-án, hétfőn, ünnepélyesen megnyitották a 77. Hirös Hét Fesztivált, azt a nagyon kecskeméti rendezvényt, amelynek ugyan a kitalálása óta eltelt majd nyolc évtized alatt több elnevezése is volt, de a lényege a pillanatnyi államformától, politikai iránytól függetlenül, nem változott. Ezen a rendezvényen mutatta és mutatja be a város, polgárainak alkotókészségét, életerejét, a várható jövőbe vetett hitét. Bár már vagy három évtizede „csak” polgárként járom végig a bemutatókat, kóstolom a mindig állandó és mégis mindig más finomságokat, soha nem múlik el hatása annak a negyedszázadnak ami alatt munkámhoz kötődő, minden évben ismétlődő feladat volt az – akkor – augusztus végi rendezvénysorozat szervezése, sikeres bonyolítása. A megnyitót hallgatva számolgattam, hogy nagyjából fél évet tenne ki maga az ünnepi eseménysorozat, amelyben az én munkám is jócskán benne volt. Úgy vagyok én ezzel, mint az öreg tüzérló, amelyik ha égzengést hall is fellelkesedik, mert ez a hang az ágyúdörgésre, s ezáltal a fénykorára emlékezteti.

Az Hirös Hét jelentősége és mértéke, több éves visszaesés után, a város és a megye vezetőinek határozata alapján, 1958-ban kezdett újra lendületbe jönni. Már az első időktől kezdve a kiállításokat helyeztük a középpontba, de ezek mellett minden évben tudományos és szakmai összejövetelekre is sort kerítettünk, és fontosak voltak a népművészet bemutatói, no meg természetesen az evés-ivás.

A város környéki kisgazdaságok bemutatói mindig nagy közönségsikert arattak, de Kecskemét ekkor már megyeszékhely volt, így az ország egytizedét kitevő megye mezőgazdasági nagyüzemei és akkor még jelentős élelmiszeripara is szívesen mutatta meg, hogy hol tart. Persze ebben benne volt az egészséges szakmai vetélkedés is, mindenki különbnek akart látszani, mint a szomszéd.

Ezen viszont csak a közönség nyert és azért nem ritkán elhangzott olyan vélemény is, hogy jó volna ezekkel a bemutatott termékekkel az üzletekben is rendszeresen találkozni.

A rendezvény helyszíne eleinte a Vasútpark volt, ott készítettem a fenti fényképeket, mégpedig 1958-ban. Jól látszik, hogy a bejárat a KTE pálya és a park közötti betonútnál volt, és az is, hogy milyen hosszú sorok vártak a bejutásra.

Később a lebontott Don-kanyar helyén álló üres területen rendeztük a mezőgazdasági és élelmiszeripari seregszemlét, ahogyan az Tóth Sándor fotóriporter 1966-ban megörökítette. Volt olyan is, hogy a Széktói Stadion és környéke adott helyt a rendezvénynek..

Az országos szakmai érdeklődés és ismertség fokozását szolgálták a tudományos tanácskozások, szimpóziumok, bemutatók, amiket a fénykorukat élő kutatóintézetek, a kertészeti főiskola, a Magyar Agrártudományi Egyesület szervezett. Ezek menete: délelőtt tanácskozás, délután a kiállítások, bemutatók megtekintése, meg némi elmaradhatatlan „termékbemutató”. Így a vendégek pallérozódhattak szakmailag, és ami nekünk nagyon fontos volt, megismerhették és terjeszthették a „Kecskemét, mint a magyar kertészettudomány központja” gondolat erejét. A jelen és a jövő bemutatása mellett, fontosnak tartottuk a szakmai múltunk kivállóságai előtti tisztelgést  is. Így, 1974-ben, az Erdei Ferenc Művelődési Központ nagytermét megtöltő, III. Nemzetközi Agrárgazdasági Konferencia résztvevői teljes létszámban kivonultak a Miklóstelepi Szőlészeti Kutatóintézetbe és megkoszorúzták Miklósvári Miklós Gyula, az európai hírű szőlőnemesítő, Strobl Alajos tervei alapján készült, 1894-ben felavatott emlékművét. Ha valaki még szeretné látni, jó lesz ha siet, mert ez a tiszteletet parancsoló és az értelmes munkára buzdító emlékmű igencsak lepusztult – a végét járja. Az alábbi képen (Szórád Péter felvétele a szoborlap.hu oldalról) még viszonylag jobb állapotában látható.

Az egymásra rakodott sok emlék felidézése szinte lehetetlen, de van néhány olyan történés, amit nem lehet elfelejteni. 1976-ban hatalmas várakozás előzte meg az egyébként szokásos rendezvényt, mert a kialakuló program messze túlmutatott a megye határon, sőt… Puja Frigyes, akkori külügyminiszter a mi rendezvényünk részévé tette az úgynevezett diplomata szüretet, amire meghívást kapott valamennyi diplomata, ráadásul családostól és többnyire el is jöttek. A városi, de főleg a megyei vezetés meg úgy gondolta, hogy akkor most már ne aprózzuk el a dolgot, és meghívták a teljes magyar kormányt, amelynek mintegy fele el is fogadta. No meg az MTA elnökét, a tudományos kutatóintézetek vezetőit és valamennyi megyei tanács és megyei jogú város tanácselnökét. 

Ez nekünk, a nagy tisztesség mellett persze extra feladatot is jelentett. Összeállítottuk a programot, szerintem nagyon jól sikerült összeállítás volt. Ime: Tíz órakor érkezés, a vendégek kikísérése a Helvéciai Állami Gazdaság Köncsögi kerületébe, ahol némi szüreti „játékok”, majd igazi magyaros ebéd. Délután a vasútkerti kiállítások megtekintése, mindenütt az érintett első számú vezetők közreműködésével, majd a város közepén, a művelődési központ előtt kialakított és protokollárisan is elhatárolt ideiglenes lelátókon, a díszes vendégsereg előtt, menettánc, meg egyéb szépséges „népiesch” bemutatók.

Igen, de az időjárás-felelősnek nem szólt senki és az adott napon folyamatosan, megállás nélkül zuhogott a hideg őszi eső, és nagyjából tíz fok volt a „meleg”. Némi pánikhangulat után, úgy döntöttünk, hogy nem indulunk rögtön Köncsögre, hanem a Vasút kertben kezdjük a programot. Ott meg egyetlen pavilonban, sátorban sem volt főnök, csak némi riadt ügyeletes személyzet, mert ugye a főnökök délutánra számítottak a vendégekre. A tetejébe a biztonságiak is idegbajt kaptak, mert összekeveredett a diplomáciai sereg, a kormánytagsággal, meg mindenki mindenkivel. Mi is csak spekuláltunk, hogy most mi lesz, amikor érkezett, a megyei elnök felesége, Gajdócsiné, a külügyminiszter asszonyával Pujánéval, aki egy nagyon dinamikus menyecske volt, és megszólalt: „ honnan jön ez a finom sült kolbász illat, drágám”, Pesten nem lehet ilyent kapni. Gajdócsi elnök úr is hallotta ezt és odaszólt nekem: „Laci intézkedj”. Bevágtattam a félegyházi húsüzem által „üzemeltett” sütögetős sátorba, ahol természetesen nem volt döntési jogú főnök egy sem, csak a főszakács, aki már a délutánra készülve tette a dolgát. Arra az utasításomra, hogy azonnal kezdje meg a kiosztást, beijedt, hogy ezt a biztonsági szolgálat orvosa(?) még nem vizsgálta be és ő addig nem adhatja ki. Mondtam, hogy egyél belőle, ha megfájdul a hasad, szóljál. Negyed óra múlva, a szakadó esőben miniszterek, elegáns nagyköveti feleségek, a mozambiki külügyminiszter - aki éppen akkor volt Magyarországon és a magyar kollégája meghívta a szüretre -  és mindenki más, ette a papírálcáról a kolbászt és itta hozzá a szomszédos „pezsgő palota” hangzatos elnevezésű deszkatákolmányból származó, néhány kiszolgáló lányka által felhordott pezsgőt. Mi meglehetősen riadtan figyeltük a helyzetet, de nagyon megnyugodtunk, mert ritkán látni együtt ennyi elégedett embert, mint ott volt. (Az alábbi kép ugyan nem pont ezen az eseményen készült, de jól adja vissza azoknak a rögtönzött étkezdéknek a hangulatát, amelyek az előző történetben iy oly fontos szerepet játszottak.)

Valahogy kitereltük a társaságot Köncsögre, ahol persze szüretről szó sem lehetett, mindenki ült a nádas féltető alatt és pálinkázott, borozgatott. Megebédeltek, boldognak látszottak, mert nemcsak szüretről, de protokollról sem lehetett szó, így teljesen normális emberként élvezhették ezt a kissé hűvös, de nagyon emberi szituációt.

A városba való visszatérést a biztonságiak „segítették”, de becsúszott egy kis hiba, mert ugye eredetileg a művelődési központ előtt kellett volna elhelyezni a vendégeket és várni a menettáncot, de szakadt az eső és ma sem tudom kinek az ötleteként a teljes vegyes társaság bevonult a nagyterembe, ahol Gila Jancsi direktor úr elindította a műsort. Ekkor értem oda és mivel a pesti biztonságiak láthatták, hogy korábban is mindenütt ott nyüzsögtem, meg bőrkabát volt rajtam, odajött egy és jelenteni akart, mondtam, hogy ne tegye, mert a kabátom csak az eső miatt ilyen. Lényeg az, hogy a főnökük nagyon keményen követelte, hogy azonnal hagyják abba a műsort és mindenki menjen a dolgára. (Csak nem ilyen finoman szövegezett). Megtörtént és tudomásom szerint senki nem reklamált, csak dicséretet kaptunk csőstül, bár annak nagy része nem minket, hanem a fertelmes őszi időjárást illette volna, de azért nekünk is jól esett. Sajnos erről az eseményről egyetlen képpel sem rendelkezem, de ha lett volna is ilyen, valószínűleg az illetékesek lebeszéltek volna a nyilvánosságra hozásáról.