Bármiről írtam eddig, egyszer sem kerülhettem ki a háború dolgait, annak hatását életünkre, akár közvetlen, akár csak áttételes volt.
Mindez nem tudta elérni, hogy ne legyünk vidámak, ne keressük a lehetőségek határát is feszegetve a szórakozást. Kiskamaszként még remek dolognak tűnt kézigránátot dobálni egy romos házba a fürdőszoba ablakán át, a középiskolában viszont már kicsit békésebb, de mai szemmel nézve azért igencsak szegényes játékaink voltak.
Bejáróként nagyon sok szabadidőnk volt, aminek tetemes részét a mozdonyvezetők klubjában töltöttük a biliárd és rexasztal mellett, néha ez, hogy úgy mondjam, belecsúszott a tanítási időbe is. Egyszer egy szép májusi napon, amikor már nyitott ablak mellett csattogtattuk a golyókat, az utca felőli ablakban megjelent egy fej. Száz tanár úr „mosolygott” ránk és kérdezte, hogy urak mi újság? Hát volt némi riadalom, nagyobb baj azonban nem lett belőle. A tanár úr is megértő ember volt, Etelka néni az osztályfőnökünk meg pláne.
Amikor melegedett az idő, a Tisza parton is szívesen töltöttük az időt, akár fürdőzéssel is. A ceglédi strand békés medencéjében én már elfogadhatóan megtanultam úszni. Igen, de a Tisza egészen más. Az folyik. Amikor a többiek után először ugrottam be, hogy átússzunk a túlsó partra, derekasan elkapott frász, mert valamiért nem arra haladtam, amerre a többiek, meg amerre én is akartam. Nem sok hiányzott egy igazi pánik kitöréséhez, amikor az jutott eszembe, hogy jó, jó, ordítozni kezdek, a többiek kihúznak, de mit szólnak a parton ülő és bennünket mustráló lányok. Kicsit lejjebb, mint a megcélzott hely, de kiúsztam és soha többé nem volt ilyen problémám. Hát mire nem jók ezek a lányok! Akár pánikbetegség elleni szerként is javasolhatom őket.
Jó szórakozás volt a gimnazisták cukkolása is. (Gondolom nekik ugyanúgy, csak fordítva) Amikor találkoztunk velük már harsogott is a nóta:
„Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, a kerista a legelső a világon.
Ha kimegy, ha kimegy a korzóra, hódítása olyan biztos, mint az óra.
Gimnazista ne hagyd magad felfújni, jobb lesz hogyha elmész haza tanulni.
Nem való vagy udvarlónak eredj haza tanulónak, hogy holnapra jól felelj a tanárnak”
Hát lehet, hogy egy kicsit bárgyú volt, de nekünk tetszett.
A színház körüli leskelődés is csuda jó szórakozás volt. Főleg a fiatalabb színésznők mozgása hozott izgalomba bennünket. Volt egy szőke, lófarkas ifjú csoda (Galambos Erzsi?) aki látva és talán látásból megismerve csoportunkat, úgy riszált el előttünk, hogy még ma is…
Forrás: http://www.kozterkep.hu/~/7490/i_vilaghaborus_emlekmu_szolnok_szentgyorgyi_istvan_1945.html#photo-101387
Arról is álmodoztunk, hogy egyszer mi is elkövetjük elődeink „hőstettét”, azaz szolnokiak által meztelen szobornak nevezett emlékmű fő alakjának sült tökkel való összekenését. Ez hál’ istennek elmaradt, lehetne azt mondani, hogy jó ízlésünk nem engedte, de lehet, hogy ebbe némi gyávaság is belejátszott.
