Az előző bejegyzésekben felidéztem, hogy a hetvenes években milyen nagy fába vágtam a fejszémet, és azt is elmeséltem, hogy mire jutottam végül. Az ismeretek bővülése, a világlátás nagyobb perspektívájú gyakorlatának elsajátítása mellett, volt még ezeknek az éveknek egy olyan hozadéka is, amit nem papírok bizonyítottak, hanem, annál is értékesebb, emberi kapcsolatok kialakulása alapozott meg. A Berend-tanszék (azaz a Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságtörténeti Tanszéke) kollektívája, ahova az apiránsvezetőm, Szakács Sándor is tartozott, befogadott. A tudományos fokozattal már rendelkező Szuhay Miklós (Berend T. Ivánnal a '70-es évek első felében közösen írt gazdaságtörténeti munkájuk a mai napig időtálló), Simon Péter, a fiatalabbak Bene János, Kövér György, Pécsi Vera egyenjogú partnerként, kollégaként kezeltek, részt vehettem a tanszéki rendezvényeken, elvárták és elfogadták a gyakorlattal alapozott véleményemet. Jó volt velük lenni. Szakács Sanyival persze hivatalból is szorosabb, gyakoribb volt a kapcsolunk. Többször szerveztem külföldi professzor kapcsolatai számára megyei tanulmányutat. A megye mezőgazdaságának sajátosságai, elsősorban a tanyarendszer és a lazább szervezésű szövetkezetek sikerei határainkon kívül is kiváltották az érdeklődést. Ezek a látogatások szakmailag is értékesek voltak, de most inkább néhány kedves, emberi történést idézek fel.
A berlini Humboldt Egyetemről jött egyszer egy ott vendégprofesszoroskodó japán, aki magyar tanyákat szeretett volna látni. Egyik helyre, némi szervezés alapján, ebédmeghívást is kaptunk. A helyi kísérőnk, meg mi hárman ültünk az asztalnál, a háziasszony, meg az olyan 14-15 év lánya felszolgált, és amikkor éppen nem kellett hozni semmit, ott állt mögöttünk. Engem zavart, hogy miért nem ülnek velünk, kísérőnknek súgtam is, aki azt mondta, hogy ez arrafelé így szokás, ha ilyen „komoly” vendégek vannak, az asszonynép nem ül, vagy nem ülhet(?) az asztalnál. Elmondtam a japánnak – cca. úgy beszélte a németet, mint én – hogy mi a helyzet. Elkezdett mosolyogni és bólogatni, hogy ez pont így jó, náluk is ez a dolgok rendje. Ilyen kicsi ez az Eurázsia.
Egy másik japán professzor látogatása alkalmából tanultam meg, hogy a legendás udvariasságuk, meg a japánok viszonya az alkoholhoz milyen galibát okozhat, ha nem figyelünk oda. Egy szövetkezeti pálinkafőzdében jártunk, ahol tartottak egy „termékbemutatót”. A kóstoló pohárba csak keveset töltöttek, de többféléből. A vendégre nem figyeltünk eléggé, ő meg gondolom udvariasságból nem tartotta illendőnek a pohár tartalmának kiöntését, meg a pálinka kiköpését, hanem lenyelte. Ekkor láttam először japánt részegen, nemcsak csúnya, hanem ijesztő látvány is volt. Alig tudtuk életre kelteni, és ahogy elmesélték, a megvigasztalása sem volt könnyebb, annyira szégyellte magát.
A legtartalmasabb és az aspirantúra évein immár négy évtizeddel túlnyúló emberi kapcsolatom Berend T. Ivánnal alakult ki és működött, amikor az engem befogadó tanszék vezetője, majd az egyetem rektora, később pedig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, és működik jelenlegi, máig aktív amerikai professzor korában is. Számomra megtisztelő, hogy a valóság forrásait kutató tudós mondjuk úgy, vidéki tanácsadója lehettem. Azt a gyakorlatot sikerült kialakítani, hogy amikor a külföldi professzor, vagy akadémikus vendégeinek kellett helyszíni, vidéki programot, látogatást is szervezni és ezt én tehettem, akkor olyan tematikus programokat állítottam össze, ami elsősorban neki szolgált gyakorlati tapasztalattal, de a vendégek is ismerkedhettek a magyar valósággal és természetesen a vendéglátással is. Az akadémia elnökeként hivatalos találkozói is voltak a megye vezetőivel de ilyenkor a protokoll ment, ez nem a mi szakmai világunk volt, s legfeljebb egy intéssel üdvözöltük egymást.
Az hogy ő milyen komolyan vette ezeket az alkalmakat, használta fel a tapasztaltakat, bizonyítja az az eset is, amikor fiam a közgáz egyetem hallgatójaként hazajött és kérdezte, hogy járt-e nálam mostanában Berend tanár úr. Mondtam hogy igen, de miért kérdezed. Csak azért, válaszolta, mert megismertem a szövegedet.
Az is aranyos eset volt, amikor a Kiskunmajsai szakszövetkezetben a melléküzemi tevékenységgel ismerkedtünk. A vele lévő két vendég egyike, egy szigorú külsejű, nagyon precízen kérdező és jegyzetelő hölgy volt, akit az egyik amerikai egyetem társadalomtudományi karának dékánjaként mutatott be, megjegyezve, hogy az előző férje egy magyar valaki volt, de ő nem beszéli a nyelvünket. A szövetkezet konyakmeggy üzemét látogattuk, amikor egy dolgozó behozott egy kancsó, szemmel láthatóan, nagyon hideg valamit, mint később kiderült azt a konyakot, amiben a meggyet áztatták. Hallgattuk az üzemi tájékoztatót és nem vettük észre, hogy a dékán asszony üdítőnek nézte és lehúzott belőle olyan két decinyit. Hát volt hatása, egyből eszébe jutottak a korábbi férjétől tanult magyar szavak, mondatok, és azokat a hozzájuk illő hangsúllyal alkalmazni is kezdte. Nem tudom mi volt az exférje foglalkozása, de ő, a tőle tanultak alapján, akár a fuvaroskocsisok egyetemének rektoraként is megállta volna a helyét.
Itt járt Iván a rendszerváltás idején is egyszer, amikor „panaszkodtam” neki, hogy egy helyi szennylapban valaki, a védésemen a kulákság apoteózisának nevezett értekezésemet, bolsevik párttörténetként minősíti és mocskolja. Válasza ez volt: „örülj neki, az a munka amit mindkét oldalról így támadnak biztos, hogy nem jelentéktelen”.
Aztán fogta magát és elment Amerikába. Szerencsére a kapcsolat ezután sem szakadt meg közöttünk. De erről majd legközelebb.
