Egy 8 danos nyugger ...

Többször elmondtam már, hogy a rendszerváltás politikai/gazdasági következményeit realista emberként tudomásul vettem, de az életem addigi szakaszában általam is épített és az adott körülmények között sikeresen működő élelmiszergazdasági és felsőoktatási rendszerek kikerülhetetlen szétverésében nem kívántam részt venni. E helyett,  az új körülményeknek megfelelő megoldások alakításában, az önálló vállalkozásba kezdő emberek felkészítésében kerestem és vállaltam feladatokat.   

A Duna-Tisza közére jellemzően ebben az időben is, szép számban formálódtak jól működő, árutermelő „paraszti” gazdaságok. Gazdaságtörténeti kutatásaim során megismertem ezek évszázadokon át sikeresen vívott harcát a természettel, az állammal, a bankokkal, az adóval, meg esetenként a határt járó, a mások javain élősködő bitangokkal. Ezeket az embereket, mint a „naturális tőkefelhalmozás” hőseit tiszteltem és örökítettem meg a kandidátusi értekezésemben is.

A sors, a kilencvenes évek elején összehozott Szabó János urammal, aki nulláról indulva, épített fel egy modern farmgazdaságot, végigkövethettem, sőt részese is lehettem annak a folyamatnak, amíg a kezdetben egy se’ ajtaja, se’ ablaka tanyából és mellette egy roggyant szerfás istállóból álló „gazdaságból”, egy gépesített, takarmányozásban önellátó tejgazdaság lett. Számomra Szabó úr története a gyakorlatban mutatta a kutatásaim során elméletben feltárt folyamatok realitását. Így sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt. Családja több generációra visszamenően kis-és középbirtokos gazda volt, 1989-ig szakszövetkezeti tagként, kis birtokán gazdálkodott, de leginkább fuvarozással foglalkozott, öreg Zsigulijával Budapestre szállította a tagtársak által termelt tojást, gyümölcsöt, zöldséget. A kárpótlási eljárás keretében jelentős földterületeket szerzett, és megkezdte egy szarvasmarha tenyésztelep kialakítását. A svájci programban dolgoztam Szabó úrnak, beruházási, fejlesztési, fedezetbiztosítási üzletviteli tanácsadóként. Pályázatokat adtunk be állami támogatások elnyerésére, hitelek biztosítására.

A közelmúltban, amikor a svájciak dolgairól írtam, felmerült bennem a gondolat, meg kellene látogatni Szabó Jánost, nem találkoztunk már jó néhány éve, megkérdezni, hogy szolgál az egészsége, hol tart ma a gazdasága.

Összejöttünk és közösen idéztük fel a kezdeteket és a fejlődés szakaszait, néztünk régi képeket, majd jártuk be a gazdaságot.  Az első képen az épülő istálló előtt, Szabó úr a négy fiából kettővel látható. Balról Péter, aki állattenyésztési technikus, jobbról Róbert, aki mezőgazdasági gépész, de sajnos ő már nincs, egy tragikus balesetben elhunyt.

A legidősebb fiú János, aki a Keszthelyi Egyetem hallgatója volt, nem volt otthon, a legkisebb Miki meg még nem volt érdekelt az építkezésben, a kép szerint éppen a kutyákat egrecíroztatta.

A szép napsütéses, fényképezésre ingerlő délelőttön, nagy élmény volt bejárni a majorságot, a 150 hektáros, szakszerűen megművelt területet, amelyen a száz fejőstehén és szaporulata, a falkányi juh és a négy tenyészló részére saját maguk termesztik a takarmányt, amit a minőség megtartása érdekében, valósággal csomagolva tárolnak. Még képeken is lenyűgöző látvány a több mint háromezer darab, zöldlucernát és silót tartalmazó fehér bála, a kilencszáz darab száraz réti széna és lucerna, nem csomagolt, de tető alatt tartott bála és az ezerkétszáz almozásra szolgáló szalma bála.

A gazdaságban minden munkafolyamat gépesített, takarmánykeverő üzem, traktorok, ekék, kombájnok, célgépek szolgálják a termelést. Képen egyet mutatok be közülük, egy traktort, aminek az orrán egy őz trófeája látszik és feladata a piros színű hipermodern takarmányadagoló kiszolgálása, a bálák mozgatása. Szabó úr megjegyezte, hogy ez a gép, néhány évvel ezelőtt, a parlament elé vonuló traktorok egyikeként, politikát is csinált.

A teheneket a tizenkét állásos fejőházban géppel fejik és a napi kétezer liter extra minőségű tejet, elszállításig, egy hatalmas hűtőtartályban tárolják. Az állatokat nézve megjegyeztem, hogy milyen szépek és tiszták, mire Szabó úr kifakadt, hogy ez náluk természetes, de bosszankodik, amikor a tévében olyan teheneket mutatnak, amelyekről lóg a trágya.

A jelentős értéket képviselő állatállomány és géppark őrzését a „kószálóktól”, saját "kétfokozatú őrző-védő szolgálat" végzi. Első fokozat a képen is látható figyelmeztető tábla és a kutyák, ha ez kevés, a második fokozatban a lézerkapu – merthogy ilyen is van – beriaszt, a gazda meg fogja a puskáját, kimegy, és rendezi a problémát.

A teljes egészében gépesített gazdaságban  Szabó úr és  két fia, az első képen is látható Péter és az akkor még a másik képen kutyákkal játszó Miklós végzik a munkák dandárját. Péterről tudtam képet csinálni, éppen a tréfásan „nyakkendős bikának” nevezett inszeminátorral egy tehén termékenyítését végzik, Miklósról nem készült kép, mert éppen a nehézpótkocsi vizsgát rakta le azon a napon.

A kilencvenes évek elején, nagyon pesti gyökerű szalonpolitikusok a vidék felvirágoztatására ajánlgatták a néhány hektáros, hónaljmeleg családi gazdaságokat, amiből szerintem éhenhalni lehetett, de megélni nem igen. Az igazi családi gazdaságot én ilyennek tudom elképzelni, a baj csak ott van, hogy ebből nagyon kevés alakult ki és még kevesebb működik eredményesen.  Szabó János uraméknak sikerült.

Amikor a kilencvenes évek elején alakuló dán kapcsolatokról meséltem, utaltam rá, hogy a nyugati országok mennyire támogatták az oroszoktól szabaduló Magyarországot, tanácsaikkal, tapasztalataik átadásával akarták segíteni, a kapitalizmus kebelébe visszaigyekvő botladozásainkat.

A Regiszter Bt. (vagyis én) a dánok mellett, a svájci és az angol kapcsolatok alakításából vette ki részét jelentősebben. Az 1991-től 1998-ig működő Svájci-Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány (SMVA) Kecskeméti Képzési Központjaként tevékenykedtünk, és részt vettünk a Bács-Kiskun megyei Angol-Magyar Kisvállalkozás-fejlesztési Alapítvány inkubátorháza kialakításában is. Ma már könyvtárnyi irodalma van ezeknek a történéseknek, de akkoriban még igencsak kapkodtuk a fejünket, hogy követni tudjuk a ránk zúduló, egymástól igencsak eltérő megoldásokat. A dánok -- ahogyan arról legutóbb írtam – a megyei fejlesztési alapítvánnyal összefogva, a koncepciók, alapvetések kidolgozását tartották fontosnak és segítették anyagilag is. A svájciak a kezdő vállalkozók képzését tartották a legfontosabbnak, de úgy, hogy annak módját, formáját, magyar szakemberek dolgozzák ki, ők csak a saját tapasztalatukat adták át és némi anyagi fedezetet biztosítottak. Az angolok, a náluk megvalósított konkrét, vállalkozásokat segítő, megoldás átvételét javasolták, egy inkubátorház létrehozását segítették.

Az SMVA 1991-98 években tevékenykedett Magyarországon, kilencvennyolcban a svájciak úgy ítélték meg -- lehet, hogy egy kicsit elkapkodva --, hogy  mi már sínen vagyunk és elmentek Ukrajnába. Tevékenységüket a képen látható négyszáz oldalas, svájci precizitással összeállított kötetben mutatták be.

Őszintén szólva, én is csak ezt a vaskos kiadványt forgatva értettem meg, hogy mi volt a tartalma annak a kikötésüknek, hogy ők csak a keretet adják, azt tartalommal azok töltsék meg, akik ismerik az igényeket és rendelkeznek a szükséges ismeretekkel. A tizenöt vidéki oktatási központ – köztük a Regiszter is – „szabad kezet” kapott az oktatás és a tanácsadás alanyainak és formáinak megválasztásához.

Ezt úgy tudom érzékeltetni, hogy a központok jelentéseiből kiemelek néhány támogatott vállalkozást, ezek többek között: kávéház, virágkertészet, gazdabolt, méhészet, nyomda, játéktervező, cipőkészítő, fémforgácsoló, pszichoterapetua, baromfitenyésztés, falusi turizmus, óra-ékszer, játszóház stb., stb., stb. Hát ebben a formában tényleg nem volt tere a sematizmusnak.

A vállalkozóképzést, a Regiszter szervezésében, a Megyei TIT bevonásával közösen végeztük, az üzletviteli tanácsadás az én feladatom volt. A tanfolyamot végzett sikeres vállalkozókból – hozzájárulásukkal --  többen bekerültek a zöld könyvbe (itt csak egy példát mutatok)

Az SMVA tanácsadó programba részvevő  vállalkozók közül Szabó János gazdálkodó, Szőrösné Drabant Gabriella virágtermesztő és ifj, bujdosó Gyula vállalkozó képviseli  a zöld könyvben a mieinket. Szabó János uram mindig közel állt hozzám, példáját fontosnak tartottam és munkálkodását figyelemmel kísértem. Már régen találkoztunk, ezért a napokban felkerestem és a látottakat, úgy éreztem, hogy másokkal is meg kell ismertetnem, ezért a jövő héten egy önálló bejegyzésben számolok be tapasztalataimról.

Egyedül az orvos-vállalkozók képzéséhez adtak szoros központi direktívákat. A központosított orvos vállalkozói tanfolyamból, a képen látható felhívás alapján, nekünk csak egy jött össze.

Az SMVA gyakorlatához tartozott, hogy rendszeresen szemináriumot tartottak a vidéki központok részvételével. Az V. szemináriumot mi szerveztük Kecskeméten az akkor épp fénykorát élő, mára bezárt Szauna Hotelben. A részvevőkről tudok egy képet mutatni. 

A svájci kollégáknak meg akartam mutatni a sokat emelgetett magyar pusztát, ezért a bugaci csárda mellett található vendégtanyák egyikén helyeztem el őket. Este az egész társaság a csárdában vacsorázott, cigányzenét hallgatott. A többség visszatért a szállodába, a vezérkart meg átkísértük a tanyára. Óriási szerencsénk volt, éppen telihold volt és fényesen megvilágította a pusztára leszállt „térdigérő” ködöt. A svájciak, meg a pestiek is, rátámaszkodtak a tanyaudvart a pusztától elválasztó léckerítésre és csak álltak, bámulták a csodát. Kollegáim már nagyon unták, mentek volna haza. Megintettem őket, ha egy hegyi menedékház udvarából bámulnátok a holdvilágos, havas Mont Blanc-t, ti sem tudnátok ott hagyni. Erről sajnos nincs képem, amit nagyon sajnálok.

Az Bács-Kiskun megyei Angol-Magyar Kisvállalkozásfejlesztési Alapítvány keretében az angolok a náluk bevált gyakorlat átvételét, azaz egy inkubátorház létrehozását javasolták és támogatták anyagilag is. Ma már több tucat inkubátorház van az országban, és az elméletét is sokirányúan kidolgozták, de akkor még fogalmunk sem volt, hogy mi fán terem ez az izé. Szerencsére ezt is elmondták. A II. világháborúban az USA-ban és Angliában is, óriási erővel fejlesztették a vas és acélipar haditermelését. A háború végével a kapacitás jelentős része feleslegessé vált, nem volt piaca. A katonaságból leszereltek is munkát kerestek, de nem nagyon találtak, és létrejött a kényszervállalkozók tömege. Az amerikai ötletet alkalmazták az angolok is, miszerint az elhagyott gyári épületekben, üzletekben inkubátorházakat alakítottak ki, amik nemcsak férőhelyet biztosítottak  a kezdő vállalkozóknak, hanem segítették öket a sikeres vállalkozás feltételei megteremtésében is. Ha jól emlékszem Manchester példáján mutatták be, hogy miről is van szó.

Ennek a feltételei nálunk is adottak voltak, itt voltak a szovjetek irgalmatlanul lepusztított, elhagyatott laktanyái, az ipar és a nagyüzemi mezőgazdaság széthullásával nálunk is ismert fogalom lett a kényszervállalkozó. Elkészült az inkubátorház, már csak a környezet rendbe hozása volt hátra, készültünk az avatásra, amire vártuk a díszvendéget, személyesen Károly herceget. Minden simán ment, azt leszámítva, hogy a kész épület udvara takarítása közben találtak egy méretes robbanó szerkezetet és hát kitört a pánik, jön a herceg, mi lesz most. Megoldották az illetékesek, eltakarították a bombát, mi meg lapítottunk nem szóltunk senkinek, nehogy baj legyen. A Regiszter oktatások szervezésével, a pályaalkalmasság vizsgálatával és karrier tanácsadással vett részt az inkubátorház életében.

Az inkubátorház történetének voltak dicsőséges időszakai is, amikor majdnem száz fiatal vállalkozó tevékenykedett a házban, de mostanában valahogy nem nagyon megy a dolog, alig egyharmados a kihasználtság és ez még a rezsiköltségeket sem fedezi. De lesz megoldás, ha nem is a vállalkozóknak. Az interneten olvasom, hogy a Kormány november 8-i ülésén úgy határozott, hogy a Kecskemétre költöző Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztési államtitkársága nem ideiglenesen, hanem véglegesen az inkubátorházba települ. Az képen látható inkubátorház éppen  elképzelhető tartósan is, egy országos főhivatal székhelyének, de én változatlanul azt mondom, hogy az igazán méltó hely számára, a kertészeti főiskola üresen álló kollégiumából lenne kialakítható -- nem is nagyon drágán, 

Vállalkozói létem első időszakának "bukásai"  -- nyereg, rongy és satöbbik – után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ebben az „új világban” is akkor lehetek sikeres, ha meglévő tapasztalataimra és ismereteimre hagyatkozom. Kézenfekvő volt, hogy az önkormányzati körben és a mezőgazdasághoz kapcsolódóan keresem a lehetőségeket, hiszen ezen a területen rendelkeztem valós értéket képviselő tapasztalatokkal és kapcsolatokkal.

Szívesen szólok a vállalkozás kezdeti sikereiről, bár azok tényszerű felidézését némileg nehezíti, hogy három évvel ezelőtt jelentős változás következett be a „forrásértékű” dokumentációim állapotában. Húsz év után hirtelen meg kellett szüntetnem, a nekem igen tetsző, megyeházi bérletemet, mert kellett a hely az alakuló Kormányhivatalnak.  Költözés előtt kezdenem kellett valamit a két évtized alatt összegyűlt, több faliszekrényt megtöltő anyagaimmal is. Akkor még nem voltam sem 8danos, sem blogger, ezért könnyű szívvel szereztem 12 fekete zsákot, olyant, amiben a közhivatalok régi anyagait nem a kukába, hanem a zúzdába viszik, megraktam őket és az én vállalkozói múltan nagy része is elment a zúzdába. Ennek következtében, a visszanézésben nagyobb szerep jut a memóriának, bár néhány, számomra kedves, anyagot azért „megmentettem”, és még meg is tudok mutatni.

A többek között, a dán érdekeltséggel is rendelkező BIC üzleti és befektetési Intézettel is együttműködő Megyei Vállalkozásfejlesztési Alapítvány erős jogosítványokkal rendelkező, jelentős anyagi alapokat kezelő szervezetként, a megye gazdaságát igyekezett – igaz, hogy csak mérsékelt sikerrel – új, a kornak megfelelő irányba orientálni. Az alapítvány „szerződött” szakértőjeként én állítottam össze a „Bács-Kiskun megye mezőgazdaságának reorganizációja” c., 33 oldalas koncepció vázlatot, amit „véletlenül” nem dobtam ki, mert abban a dossziéban volt, amelyben a hozzám közelálló anyagokat tartottam, és amit a BIC vezérigazgatója „Az egyik legjobb tanulmány” jegyzettel látott el. Ezt be is tudom mutatni. Szerintem ez a tervezet ma is megállná a helyét, de a világ úgy alakult, hogy a megyei önkormányzat gazdaságszervező szerepe de facto megszűnt, így a tanulmány lóg a levegőben és legfeljebb a saját magam fényezésére használhatnám, de az meg nem érdekel senkit. Ja, meg tisztességesen, ha nem is nagyon vastagon, de meg is fizették. De ez sajnos nem minden esetben történt így.

Készítettem egy másik, a megye határain jelentősen túlmutató, az egész magyar kertészeti ágazatot felszálló pályára állító koncepció vázlatot is, amit, ki sem fizettek, meg bemutatni sem tudok, mert ment a fekete zsákba. Egy minisztériumi kapcsolatom összehozott egy kanadai befektető társasággal, akik azon gondolkodtak, hogy létrehozzák - vállalkozási alapon - az egész országot lefedő gyümölcs és zöldség nagybani piacot. Erre kértek egy koncepció vázlatot összeállítani. Megcsináltam. Statisztikailag alátámasztva, bemutattam a termőhelyi és klimatikus viszonyokat, a kertészeti ágazat tudományosan megalapozott fejlesztési hátterét, a szakember/kertészmérnök ellátottságot, a kertészetre jellemző családi alapozottságú munkaerő állományt, a nálunk termesztett 24 gyümölcs és zöldségnövényt fajtabontásban és megyénként a termesztett mennyiséget. Nyolc nagypiaci központot helyeztem el az ország területén, amelyek nemcsak szűken értelmezett felvásárló kereskedést folytatnának, hanem a piaci igények ismeretében szerveznék, integrálnák, szaktanáccsal látnák el, igény esetén még hitelszerzésben is segítenék a szerződéssel összekötött termelőket. A felvásárolt termékeket „adjusztálnák”, csomagolnák, saját szállító flottával, közvetlenül az európai üzlethálózatokba juttatnák, a visszamaradó tömegárut konzervnek dolgoznák fel, kifőznék pálinkának. Nagyjából ennyi. Lefordíttattam angolra, a végleges leadás előtt tájékoztatásként bemutattam, amikor csak hümmögtek, aztán meg végleges átvétel előtt fizetés nélkül eltűntek.

A szégyenkező „beszervezőmtől” megtudtam, hogy a kanadaiak, megismerve a fantasztikus lehetőséget, megijedtek, mert szerintük annak megvalósítása akkora ribilliót keltene Európában, hogy őket, mint az egész kitalálóját, „legéppuskáznák”. Ezért pénzüket inkább a kisebb hasznú, de ártalmatlanabb vegyes áruházak létesítésére fordítják.  Nekem kettős „hasznom” lett belőle, egyik: élvezetes szép szakmai álmodozás volt, a másik: megtanultam, hogy írott szerződés nélkül nem szabad komoly dolgot vállalni.

A magyar ügyek sem mehettek ezen a vonalon túl jól, mert akkoriban, ha Pestre mentem, a mai Tesco áruházon túl, mindig reménykedve néztem azt a madzaggal kőrbekerített területet, amelyen  lógott egy tábla: „Kecskeméti nagybani piac”. Később se’ tábla, se’ madzag. Sovány vigasz, másnak se sikerült.

Voltak a nagy ívű alapítványi munka mellett kisebb önkormányzati sikerek is, többek között kiadványok készítése, vagyonhasznosítási lehetőségek feltárása, személyi pályázatok előbírálata (erről egy másik bejegyzésben részletesebben is írok majd).

A megyei önkormányzatnak készítettünk egy változtatható oldalakból álló összeállítást a megye bemutatására, amit a külföldi vendégeknek, befektetőknek adtak át. Nagy sikere volt, meg is fizették és sokáig használták. Emlékszem rá, hogy több példány ebből is a zsákba került, de találtam néhány magányos oldalt, így be tudom mutatni az egyszerű, de roppant praktikus megoldását, amit fiam talált ki, ami szerintem el is várható volt tőle, a közgáz egyetemi tanulmányok, plusz a KSH Megyei Igazgatóság vezetőjeként szerzett gyakorlata alapján.

Kedves munka volt a kiskunhalasi városi tanácsnak készített regiszter is, amelyben a szociális és egészségügyi szolgáltatások személyi feltételeit mutatták be folyamatos karbantartási lehetőséggel. Ebből is megmaradt egy példány, be is mutatom. 

A megyeházára, immár csak bérlőként történő ”visszaköltözésem” idején – 1991-ben – kötött Bács-Kiskun megye, az ország legnagyobb agrármegyéjeként,  Viborg megyével, Dánia legnagyobb agrármegyéjével, együttműködési megállapodást.   Abban az időben nagy volt a szovjet megszállás alól kiszabadult országok iránti „nyugati” együttérzés, segíteni akarás, persze leginkább csak tanáccsal. Be is indult a „tapasztalatcsere-turizmus” derekasan. Én is belekeveredtem, mert a Művelődési Osztályos, valamikori, kollégáim szerveztek egy népfőiskolát Tiszaalpáron, és engem is kértek, legyek a Viborgba utazó csoport tagja, amely felderíti, hogyan is néz ki a dán népfőiskola „élőben”, milyen tapasztalatokat tudnánk átvenni, majd  hasznosítani.

Persze örömmel vállaltam, nagy élmény volt. Okos, érdeklődő emberek társaságában utazni, úgy hogy nem én vagyok a „delegáció” vezetője, akinek állandóan résen kell lenni, mindenről tudni, minden gondot megoldani, vagy legalább is úgy csinálni, hanem egyenjogú tagként, aki érdeklődhet, kérdezhet, de ha úgy alakul el is mélázhat. Olyasmin is például, hogy végre „élesben” láthatok, megtapasztalhatok egy olyan országot, amelyről az a hír járja, hogy az egyik legdemokratikusabb liberális állam Európában. Meg arról is, hogy talán még azt is megértem, hogy ez valójában mit is jelent. Tehát a népfőiskolai ismeretek mellett minden másra is kíváncsi voltam, és már az első látogatásom alkalmából (később volt több is) nagyon közel került hozzám ez az önállóságot hirdető, azzal élni több-kevesebb sikerrel próbáló kis ország és polgárai.

Addig nagyjából annyit tudtam Dániáról, hogy sok rokon vonása van a mi országunkkal, valamikor nagy volt, gazdag, és amikor mi lovon jártunk „kalandozni”, ők ugyanezt tették, csak hajóval, és Európa népei éppen úgy félték a vikingeket, mint a magyarok nyilait. Művészetben, irodalomban, tudományban mindkét nemzet sok jeles képviselővel gazdagította a világot. Nekik is megvoltak a maguk Trianonjai, amelyek következtében ma csak öt és félmillióan vannak. Viszont sokkal jobban élnek, mint mi.

Ennek a jólétnek a forrását kerestem és mi tagadás, eleinte nem is találtam. Mezőgazdaságuk tényleg modern, jól gépesített, de súlya azért nem olyan jelentős, ipara hasonlóképpen, kereskedelme - a tenger mindenütt meghatározó jelenléte miatt - tényleg nagyon jelentős, de még ez sem tudhatna ilyen egyedülállóan magas anyagi színvonalat biztosítani. A megoldást egy nyugalmazott iskolaigazgatótól kaptam meg, aki éppen EU-s képviselő is volt és jó skandinávhoz illően nagyon kedvelte a barackpálinkát. Megoldás: Dániához több mint négyszáz sziget tartozik, amiből mintegy nyolcvan lakott. Az amerikaiak a hidegháború okán, a szovjetek ellen hatalmas, északi bázisrendszert alakítottak ki, amihez a dánoktól bérelték a szigeteket. Az általuk fizetett bérleti díj - akkoriban már vagy négy évtizede - minden évben nagyjából másfélszeresére emelte az állam nettó bevételét. Hát erre a közlésre nekem is inni kellett egy kupica barackot, mert az ilyen nagy gondolatok ugye, vízben nem oldódnak. Felrémlett előttem, hogy ha a mi szovjet „bérlőink”, akkor már ugyancsak négy évtized óta, rendesen, vagy egyáltalán valamikor fizettek volna „lakbért”, a jólétben is hasonlók lehetnénk a dánokhoz.

A közel két évszázada gyakorolt demokrácia, meg a nem tudom mióta működő liberalizmus egyes emberekre gyakorolt hatását, külső szemlélőként, nem biztos, hogy teljesen meggyőzően tudom bemutatni, de elmondok néhány példát, amelyek lehet, hogy ellentmondásosnak tűnnek, de az is lehet, hogy csak az én értelmi látásommal van némi probléma. A dánok beleszületnek a Dán Népegyháznak nevezett, evangélikus államegyházba, amelynek legfőbb törvényhozó testülete a Dán Parlament. Minden adófizető polgár kötelezően fizeti az egyházadót is, ha nem teszi, kizárják az államegyházból, a legnagyobb és minden alkalommal emlegetett „igazi” közösségből. Számomra meglepő, de elismerést kiváltó, és az emberközpontúságot bizonyító tapasztalat volt, hogy a templomokban még WC is van.

A közösségnek a külsőségekben is látszani kell, minden tanya és ház udvarán van egy zászlórúd, amelyen hétköznap egy hosszú, csíkalakú, családi és állami ünnepen egy szögletes zászló lengedez, de akármelyik van fenn, este le kell vonni, ha ezt valaki nem teszi, állítólag még bírságot is kaphat, de megvetést biztosan. Az irodai munkahelyeken munkaközi szüneteket tartanak, amelyen szinte kötelezően részt kell venni minden munkatársnak, együtt kávézni és építeni a közösséget. Érdekes volt, amikor, egy tanácsadó cégnél mi is részt vettünk ilyenen, gondolom azért, hogy a keletiekkel éreztessék a közösség melegét, bár én inkább kötelezőséget és feszültséget véltem felfedezni a felszín alatt, de lehet, hogy ez csak a mi rongáló jelenlétünk miatt volt így.

Sokat hallottunk a dánok nyíltságról is, ami mások mellett abban is megnyilvánul, hogy az ablakokon nincs függöny, beláthat bárki – abba a kirakat szobába –, és láthatja, hogy minden oké. Egy iskolaigazgató meghívott bennünket otthonába. Malomkerék nagyságú, tényleg nagyon finom camembert sajtot eszegettünk és gyűszűnyi pohárból fogyasztottuk a töményt. Én, egy királyhoz illően, gyalog kerestem a hátsó folyosón egy klotyót, és véletlenül benyitottam egy ajtón, ahol több tucat üres pálinkás és viszkis üveg hevert, de ez persze nem látszott az utcáról.

Jártunk több népfőiskolán, a liberalizmus jegyében volt köztük állami, vallás alapú, művészeti és egy első világháborús barakkokban működő, Lenin képes, vörös csillagos is. A külsőségek mellett két dologban teljes egyezőség volt. Az egyik, hogy ellátottságuk, felszereltségük, a mi iskoláinkhoz képest, még a fantasztikus jelzőt is megérdemelte, a másik, hogy még nyomokban sem látszott valamiféle lazaságot takaró liberalizmus. A közösségépítés szabályai szerint, soha nem hagyhattak magára egyetlen tagot sem, állandóan figyelni kellett egymásra. Jártunk olyan „népfőiskolában” is, ahova a színesbőrű bevándorlókat kötelezően „beutalták”, dán nyelvre, varrógéphasználatra, meg más praktikus ismeretekre tanították őket, és bizonyos ideig az utcára csak kísérővel mehettek, aki a „helyes” viselkedés szabályait ismertette velük.

Az már az első utamon is meggyőződésemmé vált, hogy a közel két évszázad alatt kialakult dán életformát, rendszert, beleértve a népfőiskolák gyakorlatát és szellemét is, hozzárakva az amerikai „bérleti díjak” hatását, óvatosan kell kezelnünk, és óvakodni kell a felszínes másolásától. Erre rájöhettek a döntéshozók is, és jó utat választottak, amikor Kecskeméten hozták létre a  múlt év végéig működött Dán Kulturális  Intézetet, ami nagy segítséget nyújtott két nép kapcsolata alakításában, de az anyagi jellegű közösködések kialakításától tartózkodott.

Vállalkozóként, anyagilag nem volt valami nagy üzlet a tiszaalpári népfőiskola működtetésében való részvétel, de Dánia és a dán emberek megismerése, élményben, tapasztalatban megfizethetetlen értéket jelentett számomra. 

Kicsiny cégünk, a REGISZTER Önkormányzati és Vállalkozási tanácsadó BT – amelyben én voltam (és vagyok még mindig, azóta is) a beltag, fiam a kötelező kültag – már nevében pontosan kifejezte, hogy mit is akartunk csinálni. Egyrészt, az újonnan alakuló önkormányzatok, másrészt a tömegével, minden előzmény és tapasztalat nélkül létrejövő vállalkozások működését, tisztes díjazásért, szakértő tanácsainkkal segíteni. Az önkormányzatok esetében, a három évtizedes szakigazgatási gyakorlatomra tekintettel, volt mire támaszkodni. A vállalati ismereteim viszont csak elméletiek voltak, bár a vállalati gazdaságtant és az üzemtant is három évtizeden át tanítottam, gyakorlatom ezen a területen tényleg nem volt.  Nem számít, gondoltuk a fiammal (aki a cég alapításában és az első időben a működésében is aktívan közreműködött), majd mi megoldjuk és – belevágtunk. Tehettük, mert a Cégbíróság által jóváhagyott tevékenységi jegyzékünk nagyon sok mindenhez  jogosítványt adott.

Úgy gondolom, ha felidézek néhány vállalkozási attrakciónkat a kezdeti időkből, az lehet tanulságos, bár így utólag inkább mulatságosnak tűnik. Természetesen a szereplők valódi nevét, engedélyük hiányában nem írhatom ide, de végül is mi voltunk a főszereplők.

Egy Ausztriában dolgozó barátunk keresett meg bennünket, azzal hogy az osztrák főnöke, aki jeles amatőr lovas, vett egy magyar nyerget  és nagyon elégedett volt vele, sőt klubtársai és mások is érdeklődtek nála, hogy hol lehet ilyenhez hozzájutni. Meglátta benne az üzletet és 100-150 darabot szeretett volna rendelni. Évente. Fiammal odanyilatkoztunk, hogy oké, meglesz. Ezt, mi mint nagyszerű új vállalkozók rendezzük, mert nekünk is jó üzlet lehet belőle. Nyomozásba kezdtünk és felderítettük, hogy Debrecenben van egy kisipari szövetkezet, amely nyergek készítésével is foglalkozik. Nem nagyon egyszerű kapcsolatkeresgélés után, személyes találkozásban egyeztünk meg velük, de természetesen telefonon nem árultuk el a részleteket, csak annyit, hogy nyereg ügyben kérjük a találkozást. Elautóztunk Debrecenbe, megkerestük a nyerges céget és előadtuk szándékunkat, hogy mi készfizetéssel, százötven nyerget akarunk venni. Majd elájult az a szimpatikus iparos ember és azt mondta, hogy ő a telefonunk alapján azt hitte, hogy egy vagy két, de legfeljebb három nyeregre gondoltunk. Megköszöntük a tájékoztatást és megkérdeztük, hogy tudna-e tanácsot adni, hol keresgéljünk. Azt mondta, hogy százas mennyiség esetében Magyarországon semmi esetre se, mert legfeljebb néhány hozzá hasonló öreg szíjgyártó van, akik egy-két nyerget még meg tudnak csinálni, százat biztosan nem. Hát ezt elintézhettük volna telefonon is, meg a barátunkat sem kellett volna leégetni a főnöke előtt, akinek jelentette, hogy megtalálta azt a céget, amely biztosan kielégíti a nyeregigényét. Nem biztos, hogy ebbe  az ügybe ekkora nagyhangú lelkesedéssel kellett volna  belemászni, elég lett volna egy vonással precízebb telefonos érdeklődés is. De hát úgy tanul a gyerek óvatosan járni, ha néha el is esik.

Az sem volt semmi, amikor fehéroroszokkal (beloruszokkal) majdnem megcsináltam az év üzletét, amelyben nyugati bálás ruháért, MTZ traktort cseréltünk volna – persze tisztes haszon mellett. (A mellékelt kép persze csak illusztráció.)

Kapcsolatom volt egy régi kollégával, aki a Gödöllői Egyetemen tanárkodott, de hozzám hasonlóan ő is felállt és orosz felesége rokonságával együttműködve, csináltak egy közös céget orosz fiatalok vállalkozási ismeretekre való oktatása céljára, de persze a „felnőttek” - minden tanfolyami ismeretszerzés nélkül - foglalkoztak minden mással is. A kollégám összeismertetett az orosz famíliával, akiket jószerivel minden érdekelt. A tanfolyamra egy roggyant autóbusszal hozták a hallgatókat, és amíg a tanfolyam tartott, csináltak egy „üzleti” fordulót is, összevásároltak minden félét, azt hazavitték, és ide meg nálunk keresett cikkeket hoztak vissza.  

Egy szakszövetkezeti elnök ismerősöm meg egy mezőgazdasági áruházat csinált, ahol traktort is szeretett volna árulni, de nem volt honnan beszerezni. Persze foglalkozott  az akkori vállalkozókhoz illően, minden mással is, többek között nyugati bálás ruha behozatalával, amit jó ízléssel válogatott, szelektált a családja és a szépen kivasalt  ruhákkal az ugyancsak új butikokat látták el.  A nyugati bálás ruha nagyon érdekelte volna az oroszok vezetőjét, egy termetes hölgyet, és én felvetettem, hogy MTZ traktorért tudnák nekik ilyesmit szerezni. Elvi egyeztetés után két bála ruhát beraktam a kocsimba és felvittem a szálláshelyükre. Az egyik bálát tüzetesen „átvizsgálták” és tartalma nagyon tetszett nekik, a traktor cserét is megoldhatónak tartották. A részletes ajánlatukat a következő fordulóra ígérték, amikor jöttek a hallgatókért.

De történt egy kis baj. A hazaindulás előtt még tettek egy kiegészítő árubeszerzési fordulót az egyik pesti „lengyel piacon”, és amíg elmentek sült kolbászt enni, az otthagyott buszukat „kirabolták”, elvittek minden mozgathatót, még az én két minta bálámat is. A kollegám sajnálkozva mesélte, hogy a tettesek honfitársak voltak, és nem rablás, hanem „üzleti elszámolási vita” esete forgott fenn. Ezek után a rokonok, állítólag megértve az üzenetet felhagytak az addigi méretekben folytatott kereskedéssel, és csak a hallgatók szállításával foglalkoztak, meg némi handléval. Az érdekeltek persze nem, de ő elnézésemet kérte a történtekért. Így vallott csúfos kudarcot a „rongyért traktor” akció is.

Volt még néhány „szabadkereskedelmi” próbálkozásunk, többek között bioszappannal, enyhén penészes szénával, rekeszalapanyag nyárfával, meg más ilyesmikkel, de hamar rá kellett jönnünk, hogy nem ez a mi utunk, a suszter maradjon a kaptafánál. mi meg csináljuk azt, amihez értünk. Ezekben a körökben elfogadott tárgyalási stílus megismerésére, vagy éppen elviselésére, egyszerűen szólva, tapasztalatszerzésre, azért hasznosak voltak ezek az attrakciók és az oktatási, üzletviteli tanácsadási tevékenységünkben, az így szerzett „ismereteket” jól tudtuk hasznosítani.

Persze az eredetileg célzott feladatokra vonatkozó információk szerzését, lehetőségek felkutatását sem hanyagoltam. Az első „komolyabb” vállalkozásom a dán népfőiskolai rendszer megismerése és tapasztalatainak felhasználása volt, a fiatal vállalkozók felkészítése érdekében.  Erről a számomra is rendkívül érdekes ügyről legközelebb mesélek.

Előző két bejegyzésemben saját sorsom rendszerváltás körüli alakulásáról/alakításáról beszéltem, azt próbáltam bemutatni, hogy egy magamfajta, némi tartással is rendelkező, ember hajócskája hogyan evickélt a történelmi cunami mindent elsöprő, de legalábbis az addigi világunkat derekasan „átrendező”, tornyos hullámai között. A talponmaradás –  kapitális közhely, de védhetően igaz –  nem volt könnyű. Itt most megengednék egy kis lelkizést, mert arról kevés szó esik, hogy a rendszerváltás következményeként nagyon sok ember élete kifordult sarkából. A Horthy-korszak ide jól illő terminológiáját használva a deklasszálódás (lecsúszás), pauperizálódás (elnyomorodás, elgyökértelenedés) egész társadalmi rétegeket sújtott, és tett tönkre lelkileg és fizikailag. Együttérzésünk és sajnálatunk, de a segítség nem nálunk van.  Hogyan lehetett ezt a szerencsésebbeknek túlélni/megúszni?

A sikeres túléléshez, mindenekelőtt kellett az élet korábbi szakaszaiban szerzett tapasztalatok tudatos felhasználása. Arról, hogy én a múlt tapasztalataiból mit is gondoltam felhasználhatónak ebben a helyzetben, álljon itt egy példa. Elsőre talán nem látszik, hogy hogyan jön ez ide, de a végére – remélem – kiderül.

A tanácsi évtizedek alatt feladataim közé tartozott a dunai és a tiszai árvizek védekezési munkájában való részvétel is. Az első vonalban dolgozó emberek, tényleg hősies erőfeszítésekkel védték a gátakat, mentették az embereket. Eleinte a filmhíradó, aztán később a tv-híradó az ő eltökélt, megviselt arcukat mutatta, és meg is érdemelték a figyelmet. A háttérben azonban mindig volt egy olyan csapat is a védekezést vezénylő törzsben, melynek tagjai köjálosok, mérnökök, vízügyi és építési szakembere, orvosok, állatorvosok, utasítási jogú tisztviselők voltak. Ennek a társaságnak az árvíz első pillanatától az volt a feladata, hogy a veszély elmúlásával elvégzendő fertőtlenítési, kárelhárítási, meg egyéb munkákat előkészítse, majd levezényelje. Az egyik nagy áradáskor szemlézni mentünk a hódunapusztai szarvasmarha telepre, amely egy kis dombra épült, amelyet teljesen körülvett a víz. Katonai motorcsónakunk a domb felé vezető utat követte, útjelzőnek használva a vízből méteres magasságba kiálló villanyoszlopokat. Szomorú kép: riadt gondozók, leromlott, éhező állatok. Felmértük a pillanatnyi és az árvíz levonulása utáni teendőket, tettük a dolgunkat. Néhány évvel később ismét jártam arra. Elkészült a telepet az árvíztől megvédő kőrgát, jó volt a bevezető út, egészségesek, jól tápláltak az állatok. Mindezt látva, bizony én komoly elégedettséget éreztem, tudván, hogy az adott helyzet kialakulásában valahol benne van az én tevékenységem is, meg a többi, híradóból kimaradó háttéremberé is. (A csatolt kép csak illusztráció, a "Dunai szigetek" című oldalról töltöttem le, de abban az időben készült, amelyről ez előbbi történet szól.)

Az ”új világ” kezdő vállalkozójaként is ilyesmi szándékok működtek bennem. Dübörögtek a szólamok, ment a tulajdonszerzés, beindult a „szabad vállalkozás”, például olajszőkítés meg más ilyesmik, én meg a háttérben a „kicsik” felkészítésével, az új világban való talpon maradáshoz szükséges ismeretek terjesztésével, anyagi lehetőségeik pályázatos megteremtésével foglalkoztam. A kezdetben történhetett mindez annak reményében, hogy hamarosan újra rend lesz, mint az egyszeri szarvasmarha telepen. Mi tagadás, kellett némi újabb tapasztalatok megszerzése annak megállapítására/elfogadására, hogy gondolatnak mindez szép, de azért ez nem lesz egy rövid folyamat.

A túléléshez, a korábbi tapasztalatok mellett, vagy talán inkább előtt, kellett egy biztos családi háttér is, ahova visszavonulva, az amerikai kecseszkecsken (cach as cach can - fogd ahol éred) stílusú birkózás szabálytalan „szabályai” szerint működő vállalkozói gyakorlat során szerzett sérüléseket nyalogatni, gyógyítgatni lehetett. Ez is megvolt, köszönhetően a több mint három évtizedes kiegyensúlyozott családi együttélésünknek, amiről korábbi bejegyzéseimben olyan szívesen meséltem.

A fiamnak és feleségének volt fix munkahelye, a lakótelepi 4. emeletről beköltöztek, a kor szokása szerint, nagyrészt kalákában épített, családi házukba, aminek a tetőcserepeit még én is raktam – ónos esőben is. Andris fiuk és Kata lányuk járta az óvodát és iskolát.

Ismétlés, amit büszkén/szívesen teszek: lányomnak és férjének volt fix munkahelye, a lakótelepi 2. emeletről beköltöztek  a saját ízlés szerint befejezhető sorházba, ahol nem a cserepezésben, hanem a garázs építésben jeleskedtem. Peti fiuk és Petra lányuk járta az óvodát és az iskolát.

Az unokákkal kapcsolatos feladatom, a folyamatos örömködés mellett, csak a karácsonyi és iskolai ünnepeken való fényképezés, a Zrínyi iskola udvarán – ahova három unokám járt  – létesített és városszerte híres a korcsolyapályán való felügyelet, meg más ilyen kellemes dolog volt. Feleségem, Iluska nyolcvankilencben lett nyugdíjas, így főfoglalkozása, az én „lelki gondozásom” mellett, az unokákkal való foglalatosság lehetett, amit Mészi dédivel közösen nagy lelkesedéssel gyakoroltak.

Mielőtt a vállalkozásom szerteágazó, de letisztult formájában nekem tetsző, tevékenységéről beszélek, szükségesnek tartottam szólni érzelmi vonatkozásokról is, mert hát valahol a vállalkozó is ember, ha néha ez nem is látszik rajta.

1991 tavaszán, kezemben a cégbíróság ideiglenes határozatával, mint a Regiszter Bt cégvezetője, ültem a tizenéves fehér Zsigulimban, és hogy úgy mondjam, kerestem a jövő útját, azt, amin járni szerettem volna. Azon spekuláltam, hogy amikor nem sokkal korábban, az iskola  új, fekete szolgálati Volgájában, (amely azért volt fekete, mert a gépkocsivezető határozottan kérte, hogy ilyen színűt hozhasson a Merkur telepről, mert sokat járunk Pestre, és ezzel szerinte ott állhat meg ahol akar, nem mer szólni neki senki)  a megszokott úton utaztam az egyetemre, hogy rektor úrral közöljem felállási elhatározásomat, világosabbnak tűnt a helyzet.

Azt tudtam, hogy a kapitalizmus restaurációjához kikerülhetetlenül szükséges eredeti tőkefelhalmozás folyamatába, magyarul a privatizációba - bár rendelkeztem némi idevágó kapcsolati tőkével - leginkább érzelmi okok miatt, nem fogok beszállni. Ez  ugyanis nem jelenthetett mást, mint a maga korában jól működő, és valahol az én munkámat is magában foglaló élelmiszergazdaság módszeres szétverését, egyfelől az állami tulajdonú mezőgazdasági nagyüzemek, a feldolgozó élelmiszeripar valamint a bel-és külkereskedelmi cégek magán kézbe – az értékesebbek nemzetközi multik kezébe – adását és gyors lerablását, másrészt a hatékonyan működő  szövetkezeti nagyüzemek valamiféle kárpótlásos feldarabolását és széthordását.

A politikai zengzeményektől hangos kárpótlás esetében meg még dezsavű (déja vu) érzésem is volt, mert kutatásaim során már találkoztam ilyesmivel. A török után, a bécsi udvar által felállított Neoacquistica Comissio (Újszerzeményi Bizottság) az egyházak kárpótlását gyorsan és hatékonyan hajtotta végre, de  a régi „civil” tulajdonosok, csak a tulajdonjog írásbeli igazolása és a birtok értékének 10 %-át kitevő „fegyverváltság” megfizetése után kaphatták vissza birtokaikat. Az évszázados távollét után sok magyar földesúr erre egyszerűen nem volt képes. Az ily módon állami tulajdonúvá lett területekből, a királyi kegyencek,  udvari emberek, esetleg hadiszállítók, viszont hatalmas birtokokhoz jutottak, ami korlátlan lehetőséget biztosított gyarmatosító berendezkedésre, idegen telepesek földhöz juttatására. Lehet, hogy nem volt egészen igazam, amikor ilyesmik jutottak eszembe, de a lényeg az, hogy kárpótlási  irányba sem akartam menni.

Mindezek tetejébe, még valami olyasmit akartam csinálni, amit egyedül is lehet, ahol én gondolom ki a teendőket és én is végzem el a munkát, állandó alkalmazottak nélkül. Ha úgy tűnik, hogy ez így meglehetősen zavaros, az azért van, mert tényleg zavaros is volt. A vállalható feladatok bő keretben álltak rendelkezésre, mert a jogászok által akkoriban összeállított cégalapítási kérelmek akár több művelhető tevékenység felsorolását is tartalmazták.

A Cégbírósághoz beadott „Társasági Szerződésünk” szerint én voltam a Regiszter Önkormányzati és Vállalkozási Tanácsadó Betéti Társaság beltagja, fiam pedig a kültagja. Tevékenységi körünkben, a kor szokásával egyezően, a közreműködő ifjú ügyvédünk, harmincöt lehetséges tevékenységet sorolt fel, nehogy utólag szó érjen bennünket, hogy olyant csinálunk, amire nincs engedélyünk. Így nézett ki az eredeti felsorolás:

És még ez sem bizonyult elégnek, mert ahhoz, hogy engedélyem legyen ahhoz is, amit ténylegesen csinálni kezdtem, többek közt az üzletviteli tanácsadás, a pályázatírás, a tréningszerű oktatás és a fejvadászat, még további kilenc tevékenység listára vételét kértem és kaptam a cégbíróságtól.  

Persze magamnak kellett irodát is keríteni, mert már nem állt rendelkezésemre a dísznövénytanszék által dekorált szépséges főigazgatói kabinet, meg a tanszékvezetői dolgozószoba összesen több mint hatvan négyzetmétere. Talán a nosztalgiának is volt abban szerepe, hogy a volt Megyei Tanács épületében béreltem egy irodát, történetesen éppen azt, amelyet korábbi itteni osztályvezetőségem alatt a helyettesem használt. Mint kiderült, a sikeres vállalkozói működéshez, több mint húsz éven át tökéletesen megfelelt ez a  tizenöt négyzetméteres szobácska is.

Kezdetben felszerelésként volt egy öreg írógépem, meg egy öreg autóm, de már nem volt két titkárnőm, akik addig rendezték az adminisztrációt. A szükséges gépírást, némi díjazásért, elvégezték az irodaházi ismerősök, már amikor ráértek. A fiam biztatott, hogy szerezzek be számítógépet, mert az neki is jól jönne – otthonra. Megtörtént, de néhány hónap után visszahozta, hogy ez elég gyenge jószág, jobbra kellene cserélni. Történelmi pillanat volt, mert éppen megint nem ért rá senki, hogy nekem pötyögjön. Kértem, mutassa meg, hogy kell vele bánni, mert ugye tanársegédem sem volt már, akinek dolga volt a gépek működtetése, az én elegáns bevezetőm után, amit a látogató vendégeknek a tanszéki kabinet bemutatása során tartottam. A fiam kapott egy jobbat, nekem meg némi kínlódás után, örökre nélkülözhetetlen munkatársam lett a számítógép.

Rövid tájékozódás után sikerült kialakítanom azt a tevékenységet, ami megfelelt elképzelésemnek, ami biztosította az igazi önállóságot, elegendő időt adott a közéletiség, számomra nélkülözhetetlen gyakorlására. És mindehhez még tisztes, munka utáni jövedelemhez is juttatott, amiből a tanári nyugdíjnál színvonalasabban tudtam fedezni kiadásaimat, beleértve a külföldi, ekkoriban már inkább nyugati irányba mutató utazásainkat is.   Első lépésként az öreg, kehes Zsigulit egy valamivel fiatalabb Lada Szamarára cseréltem, amit unokáim csak a papa szamaraként emlegettek, de kicsit később azért lett jobb is. 

Így indultam, alig hatvan évesen, a huszonhét év szakigazgatási és a tíz év egyetemi előéletemmel, mint egyike a sok ezer, az új világhoz alkalmazkodni próbáló valódi és kényszervállalkozók csapatának. Esetemben pedig kimondottan arról volt szó, hogy amit addig tanítottam, ezután csinálni fogom. Megtörtént.

A kezdeti csetlő-botló, de igencsak tanulságos próbálkozások után, visszatekintve, tarka, de egészében nekem érdekes és értékes vállalkozói tevékenységről, valamint a gazdag közéleti, de nem igazán politikai feszelgéseimről számolhatok be  – és a következőkben   meg is teszem. 

Amikor 1991-ben felálltam a főiskola vezetői székéből, úgy éreztem, hogy vége, amit elkezdtünk három évtizeddel korábban, nem lehet tovább folytatni, mert jött a történelem gyorsvonata és nem válogatva elgázolt mindent, jót és rosszat. És bármilyen jól működik a mi iskolánk addigi formájában, annak is vége. Részt vettem a felépítésében, szolgáltam a működését, de a lebontás kínjait nem voltam hajlandó vállalni. Kaptam is hideget és meleget, döntésemet minimum pesszimistának nevezték, és még barátaim is Kasszandra jóslatként kezelték véleményemet. Ez persze nagyon rosszul esett, de múltak az évek és meghozták szorongásaim oldását.

Lévai Péter főigazgató úr vezetésével,  Buchalla Botond tanár úr szerkesztésével,1996-ban, a főiskolai lét huszonötödik éve alkalmából, jubileumi kiadványt állítottak össze, amiben tényszerűen, adatok tömegével alátámasztva mutatták be a két és fél évtized eredményeit, valamint a történelmi változások következményeit. Ez a kétszáz oldalas összeállítás minden elismerést megérdemel, mert az egyetem főiskolai karának éveiről ez az egyetlen jól dokumentált, forrásértékű, megkerülhetetlen leírás, ugyanakkor mondhatni, egy tökéletes nekrológ. 

Számomra, a szakmai elismerésem mellett, magas az érzelmi értéke is ennek a zöld könyvecskének, mert segítségével meg tudtam magamnak is magyarázni az öt évvel korábbi döntésem megalapozottságát, jelesül azt, hogy mit nem szerettem volna vállalni, milyen folyamatokat nem akartam levezényelni. Néhány adat egybevetésével – gondolom - sikerül tényszerűen is megvilágítani, hogy miről beszélek. Ennek érdekében az 1991-es „felállási évem” adatait vetem egybe a zöld könyv tényszámaival.

Kilencvenegyben a Kar dolgozóinak a száma 298 fő, közülük 65 fő oktató volt, ennyien láttuk el 291 nappali tagozatos és 44 szaküzemmérnök elméleti és gyakorlati képzését, a tangazdaság és a feldolgozó működtetését, folytattunk kiterjedt, a nagyüzemek termelésének korszerűsítését szolgáló kutatási tevékenységet. Ez a felállás maradéktalanul biztosította az egyetem főiskolai karától elvárható színvonalat. A nagyüzemi és az agrárintézményi munkaerő piac pedig, végzett hallgatóinknak maradéktalanul biztosította az elhelyezkedési lehetőségeket.

Öt évvel későbbi állapot (amikor is a történések indokait, kellő ismeretek hiányában, nem sorolhatom, csak a zöld könyv adatait tudom bemutatni): a Kar dolgozóinak összlétszáma 127 fő, ebből oktató 33 fő, akik cca. 300 fő nappali tagozatos, 39 fő szaküzemmérnök és a Révkomáromi  Egyetemen   22 fő levelező  hallgatót képeztek, de az összes hallgatói létszám, a távoktatásos hallgatókkal együtt 1995-ben 657 fő volt, amit 1996-ra 958(???) főre terveztek növelni.

A mezőgazdasági nagyüzemek életében bekövetkezett drasztikus változások következtében megszűntek a képzés fontos részét képező nyári gyakorlatok, a hallgatók csak az iskola lényegesen szűkebb lehetőségű gyakorlati lehetőségeivel találkozhattak, és ezzel is csak a nappali tagozatosak.

Az oktatás mellett 1995-ben a Karon megalakították a Regionális Szaktanácsadó Központot, amelyben az oktatást is végző tanárok látták el 16 témában a szaktanácsadói feladatokat. Ezen túlmenően OTKA, K+F, MÜFA és megbízásos kutatások végzéséről is szól a leírás. Ugyanakkor nem esik szó a végzett, 1994-től már kertészmérnöki diplomával kibocsájtott, hallgatók elhelyezkedési lehetőségeiről.

Minden tiszteletem a fentiek végrehajtását vállaló kollégáknak azért, hogy megpróbálták követni a társadalmi változások hatását, de éppen ez volt az, amit én már nem szívesen vállaltam volna.

Talán más lett volna a helyzet, ha idöben megvalósul a nyolcvanas évek végén szövögetett álmunk, amikor a főiskolai oktatás megkapta a homokbányai laktanyát és Dovala Mártával, a Tanítóképző Főiskola akkori főigazgatójával, arról gondolkodtunk, hogy milyen jó volna, ha a két kecskeméti főiskola és a mi Karunk kialakítana egy önálló főiskolát, egy európai méretű kampusszal, amely képes lehet a várható társadalmi változásokat követni. Korai volt a gondolat, erre még nem érett meg a helyzet, bár akkor még mi (azaz a kertészek) lehettünk volna az egyik zászlóshajó, de amikorra létrejött a kecskeméti főiskola, a korábbihoz képest, a Kar, már csak egy hajóroncs volt. 

A történelmi változások következtében drasztikusan romlottak az oktatás lehetőségei, ebből következően a színvonala is, darabokra hullott a kertész szakmát vállaló fiatalok, a korábbi gazdasági szerkezetben kialakult és jól működő életpálya modellje is. (Erről két bejegyzéssel ezelőtt, „A hallgatók, akik nem voltak hallgatagok” c. bejegyzésben írtam). A történtek illusztrálására bemutatok egy máig ható történetet, amely részét képezheti az emlékezésnek, vagy éppen nekrológnak.

Tóth Andrea, jelenleg oktatásszervezőként dolgozik kertészmérnöki diplomája ellenére. 1992-95 években volt a Kar hallgatója, ő beszélt nekem arról, hogy a hallgatók hogyan élték meg a változásokat. A megismertek, úgy érzem, megint csak „felállási” döntésem megalapozottságát igazolták, ezek az események már nem az én főiskolám történései. Andrea hozzájárult ahhoz, hogy a nyilvánossággal is megosszam, a kortörténeti értékű tájékoztatásait. Tanulságos történet.

Jászberényi illetőségű családjának nem sok köze volt a mezőgazdasághoz, de a szülők támogatták leányuk kertészet iránti vonzódását, mert a környező nagyüzemekben biztos megélhetési lehetőségek mutatkoztak. Elvégezte a kertészeti szakközépiskolát és mivel egy sor országos szakmai versenyt nyert, felvételi vizsga nélkül válogathatott az agrár-felsőoktatási intézetekben. 1991-ben több iskolában, így a kecskeméti karon is volt felvétel előkészítő (FEK) táborban és tapasztalatai alapján a mi iskolánkat választotta. Életpályája tehát simán, az átlagosnál könnyebben indult.  Diákéveit igazi közéleti emberként élte, tagja lett a kari tanácsnak, titkára a kollégiumnak. A kollégium, akkoriban még, jól felszerelt, jól vezetett egység volt, erről csak kellemes emlékeket tudott felidézni, de a kari tanácsban elhangzó, állandó megszorításokról, irreális vállalásokról, egymás marásáról szóló vitákat érdektelennek és követhetetlennek tartotta. Gondjai voltak az oktatás színvonalával is, a szakközépiskolában jó alapokat szerzett, de itt az agyonterhelt, Révkomárom, meg a távoktató helyek között rohangáló, egymást helyettesítgető tanároktól kevesebb ismeretet kapott, mint szerette volna. Ezzel együtt jól végzett, név szerint szerepel a zöld könyvben is, mert 1995-ben, hatodmagával, főigazgatói dicsérettel kapta meg kertészmérnöki diplomáját. Innen viszont már nem a korábban természetes módon folytatódott az életpálya, mert egyszerűen, legtöbbűknek még csak kilátása sem volt munkahelyre. Andreánk is nyolc hónapig kísérletezett, akár kényszervállalkozóként is hajlandó lett volna kertészkedni, de a feltételek hiányában ez sem sikerülhetett. Azóta munkahelyén könyvelők oktatását szervezi és otthon a kiskertben hódol szeretett kertész szakmájának.

A zöld könyv igazi nekrológhoz illő módon mutatta be, méltatta, az „én főiskolám” sikeres évtizedeit és a történelem hozta, az útkeresés kínjaival terhelt leépülés éveit, ezért tisztelet jár nekik. De nekem, gyarló embernek, a nagy igazságok mellett, az is fontos, hogy megerősített abban a hitemben, hogy döntésem megalapozott volt, bár, József Attilával szólva "sekély e kéj".

Utóirat: A fentiek múltam vállalt eseményeiről szólnak, de azért ma is szorítok a Karnak és szeretném, ha valamikori rangjához hasonló feladatot kapna. Arra gondolok: Kecskemétre települ a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztésért felelős államtitkársága és a hírek szerint a Lorántffy Zsuzsanna utcában, a volt anyás-csecsemő otthon épülete lesz a székhelye, de ideiglenesen, az épület átalakításáig az Inkubátorházban kezdenék a munkát. A csecsemőotthontól párszáz méterre van a Kertész Kar, amelynek  az üresen álló kollégiuma, kis átalakítással, jobban megfelelne az államtitkárság elhelyezésére. Az oktatási épületben pedig – ahol most a gyakorló iskola kisdiákjai foglalnak el jelentős területet – meg lehetne szervezni a agrár- és vidékfejlesztési szakemberek, nagyon hiányzó, felsőfokú képzését.

Ez lenne az igazi feltámadás!

Így néz ki most a két épület:         

A csecsemőotthon ...

... és a kollégium:

A nyolcvanas évek második felében csúcsra járt iskolánk. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem karaként szinte maradéktalanul megfelelt a létrehozásakor megfogalmazott céloknak, jelesül annak, hogy a mezőgazdasági nagyüzemek kertészeti ágazatainak irányítására alkalmas szakembereket, üzemmérnököket képezzen.

A társadalom megismerte, elfogadta iskolánkat, a hallgatók gárdáját fizikailag és pszichikailag egészséges, jól felkészült, céltudatos ifjak, „hölgyek és urak” képezték.

A hallgatók elméleti és gyakorlati felkészítését jól képzett, ismereteit folyamatosan bővítő, korszerűsítő oktatógárda végezte. A hetvenegyes egyetemi induláskor egy fő rendelkezett kandidátusi fokozattal és öt fő egyetemi doktori címmel, a nyolcvanas évek végén a kandidátusok, az aspirantúra végén tartókkal együtt több mint tízen voltunk, az egyetemi doktori címmel huszonhárman rendelkeztek, négyen egyetemi tanári kinevezést kaptunk.

A tárgyi feltételek – laboratóriumok, oktató kert, termesztő berendezések, tanüzem, stb.  –  is a kor szintjén voltak adottak. A hallgatók, az iskolában kapott ismereteket, a nyári gyakorlatokon, „élesben tesztelhették” a kijelölt, vagy általuk választott nagyüzemekben.

A szakkörökben, a diákönkormányzatban, a művészeti csoportokban, a közművelődési táborokban, a sportegyesületben, a vízi túrákon, a sí táborokban, meg a KISZ-ben, a hallgatók gyakorolhatták a közéletiséget, amit üzemi vezetőként jól tudtak hasznosítani.

Tehát nem tűnhet üres dicsekvésnek, ha kijelentem, hogy a mi köreinkben rendben mentek a dolgok.

A társadalom egészére vonatkozóan ugyanakkor nem lehetett volna ugyanezt elmondani. Biztos, hogy akkoriban nem tudtam volna magamnak se pontosan megfogalmazni, hogy mi történik, de gazdaságtörténeti folyamatokat vizsgáló kutatóként éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Az már  látható volt, hogy a tőkés világrend és az úgynevezett működő szocializmus hideg háborújában az utóbbi vesztésre áll, bár ha valaki nyolcvankilencben hangosan kijelenti, hogy két év múlva nem lesz Szovjetunió, lehet hogy bezárják az akkor még működő Lipótmezei nagyházba, vagy akár máshova is.

Helyzetemből, beosztásomból következően azonban sok olyan információhoz jutottam, ami azért alkalmas volt arra, hogy saját használatra kialakítsak valamiféle „jövőképet”.

Szokatlan, szinte megrázó élmény volt részt venni azon a rendezvényen, amit nem sokkal a lakiteleki sátras összejövetel után, a megyei párbizottság hívott össze a megyei intézmények és nagyvállalatok vezetői részére, ahol Lezsák Sándor is megszólalt és olyanokat mondott, amilyenek még nem hallottak a nagy előadóterem falai és persze a jelenlévők sem. Lényegében meghirdette a rendszer lebontásának/szétverésének elkerülhetetlenségét.

A folyamat elindult, megdőlt az egypártrendszer, sorra éledtek fel a történelmi pártok, alakultak újak. A kisgazdák, meg a többiek is, a nagyüzemek, jelesül a szövetkezetek, meg más nagyüzemek eltakarítását, a kisgazdaságok kárpótlásos újjáalakítását jelölték meg egyik legfontosabb céljuknak. Mi több, még én is politizálni kezdtem, – addig csak párttag voltam – az ifjonti élményeim alapján, amiket apám asztalos műhelyében szereztem, beléptem a feléledt Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, ahol az egyik kongresszuson beválasztottak a „nagyválasztmányba” is. Úgy képzeltem, hogy itt politikát csinálunk és én is részese lehetek valami fontos új dolognak és beépíthetem programunkba elképzeléseimet, ami valahogy így hangzott: „a magántulajdon szent, a használat formája szabad”. Nem ment, ha elhangzott a program szó, az öreg csatalovak rákezdtek, hogy a programcsinálás „bolsevik” tempó, verjük szét, ami van – meg ilyesmi. Otthagytam.

Mondhatni, munkatársi kapcsolataim voltak a minisztérium felsőoktatással foglalkozó főosztályán dolgozó szakemberekkel és eszmecseréinken rendre oda jutottunk, hogy a mezőgazdaságban kezdődő folyamatok megállíthatatlanok és ezeknek kárvallottja lesz a mezőgazdasági felsőoktatás is, magyarul, nem lesz szükség az ilyen típusú szakemberekre.

Az anyaegyetemünkön zajló folyamatok sem voltak éppen megnyugtatóak. Az aulában „felültették” egy asztal mögé a rektort, a dékánokat (az asztal egyik végén a szegedi élelmiszeripai kar főigazgatója, a másikon én ültem, de mi itt csak kültagoknak számítottunk) és harcos fiatalok, akikről itt hallottam először, hogy „Soros pénzből” ilyen erősek, esetenként még az ordítozás jelzőt is kiérdemelve, vádolták a múlt fertelmes képviselőit és valamilyen megújulást(?) követeltek. 

A mi karunkon ekkoriban még nyugalom volt, de már nem sokáig. Hozzánk is megérkeztek a Soros pénztől duzzadó agitátorok és esténként a hallgatóink által gyakran látogatott  „Aranykerék” című diákkocsmában folytatták a néhány arra alkalmas hallgató és ifjú oktató „felvilágosítását”. Ezekről a szeánszokról természetesen én is tájékoztatást kaptam, de csak az egyetemi attrakciókon elhangzottak ismétlését, meg néhány Király féle antidemokratikus (t.i. fizetős diszkót ellenző) hatalmat megszüntető jelzőt hallottam vissza.

De nálam ez már csak hab volt a tortán, mert az ennél azért komolyabb információk hatására én már meghoztam döntésemet, hogy a számomra oly fontos iskola kikerülhetetlen leépítését/szétverését nem vállalom, inkább valami új építésébe kezdek. Rektor úr tájékoztatott az országos egyetemi helyzetről és elmondta, hogy az országos rektori kollégium két tag kivételével felállt, az egyetemeken egymás után lépnek vissza a dékánok és más állami megbiztatású vezetők, és megkérdezte, hogy én mit akarok csinálni. Két hét gondolkodás után, ötvenkilenc évesen, visszaadtam a főigazgatói megbízást, nyugdíjazásomat kértem és meg is kaptam. Amikor ezek az aranykerekes ügyek zajlottak, nekem már kezemben volt a cégbíróságtól a Regiszter Önkormányzati és Vállalkozási Tanácsadó Betéti Társaság működési engedélye.

A karon az élet ekkor még változatlannak látszóan ment tovább, barátaim nem is igazán értették döntésemet, mert ők még nem érezték súlyosnak a helyzetet, valahogyan úgy, ahogy a Titanicon történhetett, a hajó jégheggyel ütközött, de a zene még szólt a szalonban és táncoltak is – egy darabig.

Persze, azzal hogy én valami új építése mellett köteleztem el magam, méretes rossz érzéseim is voltak, a szememben és a hátam mögött elhangzott észrevételek sem voltak éppen kellemesek. És ez eltartott néhány évig, majd az események igazsága, megadta a csattanós feloldozást szorongásaim alól. Erről majd legközelebb számolok be.

A kecskeméti felsőfokú kertészképzés 1961-es kezdetétől - igaz, hogy az elején csak külsősként - benne voltam az iskola életében, így volt egy kis közöm az elért eredményekhez és a jó hírnév kialakulásához. A felsőfokú technikum évtizedében megismertük a nagyüzemi elvárásokat és kialakítottuk az ehhez szükséges tanítási módszereket is. Ezeket továbbfejlesztve, az anyagi és a szellemi feltételeket megerősítve, a munkaerő piac igényeit, egyetemi kartól elvárható, színvonalon tudtuk kielégíteni. A főhívatású belépésemig eltelt két évtized alatt közel kétezer nálunk végzett hallgatóból lett gyakorló szakember, kisebb-nagyobb szintű gazdasági vezető és kialakult, a szakma és az egyén igényeit egyaránt szolgáló – ma így mondanánk – „életpálya modell” – ami működött is.

Évente általában száz-százhúsz új hallgatót vettünk fel, akiket a másfél- két és félszeres számú jelentkezőből, hozott pontjaik és a középiskolában elért tanulmányi versenyeredményeik figyelembevételével választottunk ki. A családi hátterüket természetesen nem vizsgálhattuk, de később, amikor jobban „megismertük” őket, azért kiderült, hogy a pályaválasztásban többnyire benne volt a család véleménye is, mert esetleg maguk a szülők, valamelyik rokon, vagy barát itt végzett, a szakmában dolgozik és „életpályája” alakulásával igencsak elégedett, azt példának ajánlja.

Egyszóval, válogatott, céltudatos, igényes társaság volt, akik jól produkáltak de ezt várták el oktatóiktól is, akik többsége meg is felelt ennek és elfogadta az általam is követett elvet, hogy nem a hallgatók vannak az oktatókért, hanem az oktatók dolga, példamutatással is, „szolgálni” a hallgatókat. Volt olyan kolléga, aki nem igazán értett egyet azzal a gyakorlatommal, hogy az évfolyam előadásaimon soha nem csináltam katalógust, hanem igyekeztem a kertészek szerint igencsak száraz tananyagot úgy leadni/eladni, hogy azon a hallgatóság érdeklődésből és ne a hiányzást dokumentáló katalógustól való félelemből jelenjen meg. Bejött.

Hallgatóink közösségi élete is gazdag volt, amihez jó hátteret biztosított a tanulmányi épülettel  folyosóval összekötött  háromszáz férőhelyes kollégium, ahol a hallgatói önkormányzat, többirányú szakkör, énekkar, tánckar, irodalmi színpad, képzőművész és foto szakkör működött, a  kulturális seregszemléken, versenyeken, a maguk és az iskola örömére,  értek el szép eredményeket, hozták a díjakat.

Kégel Tamás tanár úr vezényletével, gazdag volt a sportélet is, a „Kar és Diáksport Egyesület” tizenegy sportágban biztosított edzési és adott esetben versenyzési lehetőséget, azoknak. akik ezt igényelték. Elért eredményeik látható jeleit mutatják a tornacsarnok bejáratánál ma is látható vitrinek. 

De nemcsak ezek a sportos hallgatók voltak aktívak, a tanár úr lelkes, a lustábbak által katonásnak, a még lustábbak által erőszakosnak minősített stílusával mozgásra bírta az egész társaságot. Javaslatára, azok a hallgatók, akik a tanulásban és a sportban egyaránt kitűntek, ahogy akkor mondtuk, „felkerültek a falra”, azaz nevük megörökítésre került a „Jó tanuló, jó sportoló” táblán. Tanúként bizonyítom, hogy ma is ott látható bronzba vésett nevük az idő által megviselt táblán, sőt, így képileg nem igazán, de közelről még olvasható is. 

Az elevenebb hallgatók néha egészen meglepő dolgokra is vállalkoztak. Összeállt egy négytagú csapat és valamelyikük öreg Wartburgjára alapozva, kertépítést vállaltak. Egyszer valaki felhívott, „megrendelte” kertjének rendbetételét, és meglehetősen csúnyán reagálta le, amikor közöltem, hogy én csak a főigazgató vagyok, és nem tudom, hogy miről beszél. A „cég” sikeres működtetése mellett, azért, a minimális vizsgaszint elérése érdekében a tanulmányokra is fordítottak némi időt. Ők azért nem azt tartották, amit Deutsch Tamás, aki az utolsó Összegyetemi Diákparlamenten, amelyet nálunk tartottak 1989-ben így mutatkozott be: ez és ez vagyok és szabadidőmben a jogtudományi egyetemet látogatom…

Persze azért voltak „keményebb” ügyek is. Szép hosszú, kosaras hallgatóink néhánya, részt vett a kecskeméti Lenin szobor „felöltöztetésében”, amit a rendőrség illetékesei –  nem is értem, hogy miért –  rossznéven vettek. Főnökükkel sikerült rendezni, hogy ez ne legyen politikai ügy, meg ezek a fiúk most végeznének, kár volna elvágni őket. Megállapodtunk, hogy én elindítom a fegyelmit, ők erre hivatkozva, nem kezdenek el intézkedni, az ifjak meg, minderről nem tudva semmit, leállamvizsgáztak és ennyi.

A vidámság is mindig része volt életüknek. Az úgynevezett bolondos ballagás napján, többnyire a jó ízlés határain belülre eső, de néha hajmeresztő ötleteket produkáltak. Találtam egy jellemző fényképet, ami nem hajmeresztő, csak kedves és bolondos, és amin Gólya tanár úr csoportja, bölcsődésnek öltözve látható és egy táblát tart, amin egy kismadár tojik a fejükre és az van ráírva, hogy önkritika.

Mindig nagy jelentőséget tulajdonítottam a tartalom és a forma egységének, ezért a diplomaosztó ünnepünk külsőségeit is igyekeztem emlékezetessé tenni. A fiataloknak jószerével ez az utolsó alkalom, hogy egy ilyen ünnepi eseményen, mint a diploma átvétele, egyedül szerepeljenek, mert ugye, a következő szépséges, legalább ekkora ünnepnek, a házasságkötésnek már csak a fele az övék. A teremben ülő anyák és nagyanyák – az apák és nagyapák a sportcsarnokban, kivetítőn követhették a történteket – ekkor láthatják, szeretetük, nevelésük, kínlódásaik, áldozataik, megérdemelt jutalmát. Ilyen csodásan néztek ki

Hogy még ünnepélyesebb legyen, vetettem egy zsák fehér kesztyűt, magamnak és minden hallgatónak, bár erre egyik jeles kollégám megjegyezte, hogy ez nem jó így, mert szerinte a kertésznek ne fehér kesztyűs, hanem szaros legyen a keze. Semmit nem értett, de hát mit csináljak. Így vették át a diplomát. 

Az ünnepélyesség emelkedettségét szolgálta, hogy Egyetemünk rektora mellett, meghívtam a karvezető dékánokat és a szegedi főiskolai kar főigazgatóját, akik természetesen „láncosan” jelentek meg. A kesztyűért morgó kollégám ezt nemes egyszerűséggel ócska hivalkodásnak minősítette, én meg úgy gondoltam, hogy a júliusi, ötven fokos teremben, kesztyűben, láncban végigülni egy ilyen ünnepséget, tűrni az apukák, barátok fotózását, azaz egyszerűen örömöt, a fotózással tartós örömet szerezni szülőnek, hallgatónak, része a példamutató hívatásnak. 

Hát, a magam részéről így képzelek el egy „ életpálya modellt”: az ifjú ember a családjával, meg önmagával „megegyezve” eldönti, hogy mit akar csinálni, kiválasztja az iskolát, belép, tanulva, szórakozva, ismereteket, tapasztalatokat szerezve, elvégzi – ehhez biztosítottuk mi a feltételeket – és az ünnepélyes diplomaátvétel pillanatában már megvan az állása, vagy ha még nem döntött, elmegy a tanulmányi osztály hirdető táblájához, ahol félméteres listán sorakoznak a szakirányú állásajánlatok és kiválaszt egy neki tetszőt közülük.