Egy 8 danos nyugger ...

Többszörös felkérést kaptam a Facebook-on a közelmúltban elharapózott (de már lecsengőben lévő) versfolyam ügyében, miszerint írjam ki a kedvenc magyar versem és szólítsak fel tíz valakit, hogy tegye ugyanazt.

Ez én két okból sem teszem.

Egyik: már hét évtizeddel ezelőtt sem szálltam be, ennek a játéknak a korai változatába, amikor kaptam egy képes/szentképes levelező lapot valami bölcsességgel és egy felszólítással, hogy küldjem tovább öt vagy tíz valakinek, mert ha nem teszem a Jézuska ezt, vagy azt teszi velem. (vagy ne adj’ isten, a képeslap gyártóknak kisebb lesz a forgalmuk).

A másik ok: nem tudom, milyen kedvem  alapján válasszam ki a továbbküldeni akart verset?

Mert például fontos és kedves nekem, a sokezer elgyötört  érettségiző által „műelemzett”, segítőkész akárkik által az interneten is agyonmagyarázott, és mégis csodálatos, színmagyar Kölcsey vers (s hozzá illusztrációként Franciscus Grysbrecht flamand festő 1650-ben festett, azonos című képe)

Vanitatum vanitas

     Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épül hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

     Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tünemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

     Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napóleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

     A virtus nagy tüneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolulás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

     És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

     Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

     Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

     Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

     Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

     Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

 De van amikor ezt a félmagyar – Villon, Faludi átköltésében – verset érzem,  a hangulatomhoz leginkább passzolónak és ez így van már  hosszú idők óta. A hatvanas években, mint "hívatásos" könyvtáros férjnek, bejárásom volt a galérián található zárolt részlegbe, ahol sok, olvasóknak nem kiadható, "szörnyűséggel" találkoztam, többek között azzal a kis kék kötettel is, amely ezeket a verseket tartalmazta. Összebarátkoztunk. Ellopni nem akartam, hát legépeltem az egészet és ebben a formában lett fontos része a könyvespolcomnak, míg  egyszer hiába kerestem, nem volt a helyén. Nem elveszett, csak átvándorolt a fiam polcára. Nem baj ott is jó helyen volt.

 LEVÉL,

melyet Françoise Villon mester, mikor
nem volt már egy büdös vasa, így írt
Jehan de Bourbon herceghez

Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül
fogadd üdvözletem. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,
sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.
Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. (Úgy hívják: Mirjam.)
És én? Én eddig néhány verset írtam,
persze, csak úgy privát gyönyörűségből.
Máskülönben pedig boldog vagyok,
hogyha vasárnap nem látok papot.

Arról van szó tehát, hogy múltkor este - úgy értem
hajnalfelé, mikor a kocsmából hazatértem -
egy pimasz gavallér belémkötött.
S mikor pisztolyt húzott, én is kivettem övemből
a tőrömet s tiszta önvédelemből
egyszerűen leszúrtam a dögöt.
S most azt harangozzák, hogy bűnbe estem,
s ezért itt rohadok e majomketrecben.

Egy ily bitang, mint én persze, csak szarik rája,
hol éri majd az angyal trombitája.
De szörnyűség, ha nincs egy vasa.
Úgy lóg a levegőben, mint az akasztott ember,
ha a zsaru ráköp, még csak szólni sem mer,
és nadrágjából kiáll a fara.
Szóval, uram, tőled függ a dolog,
ha Villon gyomra többet nem korog.

Világéletemben embert még meg nem vágtam
soha pénzért. A legtöbb, úgy találtam,
túl ordenári ehhez énnekem.
De te ezt a kitüntetést majd csak megbecsülöd...
Úgy ötven fontot gondoltam aranyban. Ha egészségesen kikerülök
a kóterből, vissza persze a dupláját fizetem.
És addig vedd, ha félsz, hogy kitolok veled,
zálogul az akasztófakötelet.

POST SCRIPTUM:

Mint nem tesz egy ily szegény proletár,
ha a prófunttól segge szüretre jár?
Ilyenkor már bagó sem kell neki.
De most, mikor kalapját leveszi,
s a rohadt pénzért térdre állva
úgy mászik eléd, mint a majom:
hát azt hiszed, hogy nem sül ki a pofája,
te barom?

És még az is előfordul, hogy az aktualitások hatására beugrik egy, a pillanatnyi hangulatomat leginkább kifejező, nem éppen világirodalmi szintű vers, vagy versike. Például. amikor azt hallom, a rádióból, a televízióból, meg a csapból is az csorog, hogy nincs és szó sem lehet megszorításokról, csak kiigazítás, adó emelés, kamatcsökkentés, egyenlegjavítás, tehermegosztás, nem tandíj, csak költségtérítés, stb. stb. meg ilyesmi történik, Devecseri Gábor Állatkerti útmutatójából a Teve című opusz jelenik meg előttem (s közben lelki szemeimmel látom Borsos Miklós remek illusztrációját is, amely ehhez a vershez készült):

Mért teve a teve
Mivel ez a neve,
Ha más neve volna
Már nem teve volna

Hát ezért nem öntök se’ hideg, se’ meleg vizet a fejemre, meg azért sem, hogy tíz barátomat ne kényszerítsem arra, hogy kényelmetlenül érezze magát, és azon törje a fejét, hogy mi a fenét kezdjek ezzel a királlyal, ha nem teszem, amit  mond, azt hiszi, hogy mégcsak le se’...  

A tanszékvezető tanári kinevezésem mellé, megbízást kaptam a tudományos főigazgató helyettesi beosztás ellátására is.  Ezzel, többek között, feladatom lett a karon folyó kutatási tevékenység lehetséges koordinálása, feltételeinek alakítása. Rövid idő alatt kiderült számomra, hogy a szaktanszékeken dolgozó kollégák, az oktatási munkájuk mellett, elismerést érdemlő kutatási tevékenységet folytatnak, részben az egyetemi tanszékek kutatásaihoz kapcsolódva, részben önállóan, elsősorban a gyakorlat igényét szolgáló,  de jellemzően az aktuális „főtermékre” vonatkozó témákban. Természetesen a saját tanszékünk is csak a „klasszikus” kutatási témákat – üzem- és munkaszervezési megoldások, marketing, meg ilyesmi – művelt, illeszkedve az Egyetem Agrárgazdasági Intézetének gyakorlatához. Én viszont, mert most már lett hozzá időm és lehetőségem, felültem a kedvenc vesszőparipámra, azaz megkezdtem a kertészeti ágazatokban, a főtermékkel egy folyamatban képződő melléktermékek és a hulladékok felhasználási lehetőségeinek feltárására vonatkozó kutatások beindítását.

 Hát, eleinte többen még a szájukat is lebiggyesztgették, hogy nem kellene ilyen parlagi kérdésekre pazarolni az időt és energiát. Nem is vitték túlzásba, az 1982-ben az Egyetemen tartott Lippay János emlékülés és tudományos ülésszak tizenhárom szekciója 119 előadásából egyetlen, a Tajthyné kolleginával közös előadásunk foglalkozott a kertészeti melléktermékek nagyüzemi hasznosításával. Az igaz, hogy tényleg nagyon „alacsony” szinten kellett kezdeni, mert még csak fogalmunk sem  volt, hogy tulajdonképpen milyen anyagtömegről van szó, arról meg pláne, hogy mit is kellene vele kezdeni. Belekezdtünk. Felhasználva a Kar országosan szinte valamennyi kertészeti nagyüzemre kiterjedő kapcsolatát, ötéves kutatási ciklus alatt, háromszáztíz, termőhelyen, tényleges mérés alapján készült kataszter adataiból megállapítottuk, hogy  évente 700-900 ezer tonna gyümölcs és szőlő nyesedék képződik, amit nem hasznosítanak, hanem megsemmisítenek. 

A mennyiség megállapítása mellett, meg főleg utána, kerestük a hasznosítási lehetőségeket is. Kísérleti terepnek Bács-Kiskun megye kínálkozott, nemcsak azért, mert ezt ismertem a legjobban, hanem azért is, mert ez volt az ország legnagyobb, összefüggő területekkel rendelkező kertészeti térsége. Akkoriban innen került ki az ország áruborának 45-50 százaléka, gyümölcsben csak Szabolcs megye előzte, az évente megtermelt 280-300 ezer tonna áruzöldség is az első helyet biztosította számára. Az sem volt mellékes szempont, hogy az itteni szövetkezeti formációk sokszínűsége, a mezőgazdasági üzemek vezetőinek vállalkozó kedve is adott volt. Létre is hoztunk egy közös vállalkozást, a hasznosítási lehetőségek üzemi szintű kipróbálására olyan nagyszerű szakemberek részvételével, akikre ma is tisztelettel gondolok és legszívesebben név szerint is sorolnám valamennyit, de erre kevés a helyem, ezért csak néhányukat mutatom be: dr. Kósa Antal Kecskeméti MSZB tsz, Szemők József Izsáki Sárfehér tsz, dr. Vedres Ferenc Kiskunmajsai Jonatán szaksz., dr. Deák István Lakiteleki Szikra, Budai István Tiszakécskei Béke és Szabadság tsz., Kanyó István Jászszentlászlói tsz.,Szecsődi György Lászlófalvai Egyetértés tsz., Nagy Béla Jakabszállási Népfront szaksz., Csipkó Sándor Keceli Szőlőfürt szaksz., Vincze József Soltvadkerti Jóreménység szaksz. A megyei szövetkezetek vezetőivel való kapcsolatom jeles eseménye volt a minden évben a Normafánál lévő szövetkezetek házában tartott egy hetes tanfolyam, amelyen meghívottként vettem részt és ami alkalmat adott a személyes együttlétre. Ilyenkor lehetőség volt napi feladatokon messze túlmutató kérdések megbeszélésére, esetenként még a megoldások megkeresésére is. 

Közös célként fogalmaztuk meg, hogy lehetőleg olyan megoldásokat keresünk, amelyek végrehajtását az üzemben meglévő eszközökkel lehet biztosítani, azaz nem igényelnek új beruházást. Ezek elsősorban a talajerő visszapótlás célját szolgálták volna. Például a nagyüzemi sertéstartásban keletkező hígtrágya keverése zúzott gyümölcsfa nyesedékkel, vagy a tábla szélén a zúzalék baktériumos gyorsítással történő komposztálása és műtrágya helyett történő felhasználása. A gazdasági társaság megalakult, meg is kezdte működését, de „felsőbb” helyekről olyan nyomás alá került, hogy néhány év után feloszlott és abbahagyta a kísérleteket. Égették tovább a nyesedéket és használtak iszonyú tömegű műtrágyát, ahogyan azt a „legyőzzük a természetet” szemléletű szocialista vegyipari lobbi kívánta.

A hasznosítás másik fő iránya, az évente keletkező biomassza energia célú, bióbrikettként történő, felhasználása lett volna, amiben nemcsak a kertészeti, hanem valamennyi növénytermesztési, erdészeti és faipari melléktermék és hulladék együttesen szerepelt.  Bács megyére vonatkozó számítások szerint az évente újratermelődő, nem hasznosított rostos biomasszából 700-750 ezer tonna jó minőségű barnaszénnel egyenlő, gyakorlatilag kénmentes biobrikettet lehetne gyártani. A korabeli TÜZÉP adatok szerint a megye lakossága, évente mindössze 300 ezer tonna szilárd tüzelőanyagot vásárolt. A műszaki feltételei ennek is adottak voltak, néhány erdőgazdaság kísérleteit ismertük, ők stabil gépekkel dolgoztak, mi azok mobil változataival számoltunk, és a szakszövetkezeti szőlős körzetben terveztük először bevezetni. A megyei tanács jelentős anyagi támogatást helyezett kilátásba, ami biztosította volna a gépek beszerzését és mobil rendszerűre alakítását. Itt sem jutottunk messzire. A nyolcvanas években indult EOCÉN program, ami a magyar szénvagyon kibányászását célozta, lezárt előttünk minden utat, a megye is visszavonta még az anyagi támogatás ígéretét is.

Egyetlen sikeresnek induló és legmesszebb jutó hasznosítási kísérletünk, amiért még anyagi juttatásban is részesültünk, a felsőzsolcai házgyárral történt. Biobetonból gyártottak épületelemeket, amelyek előállításához szükség volt fazúzalékra is, amit fenyőfából készítettek és igen drágán szereztek be. A gyár harminc kilométeres körzetében található gyümölcsültetvények éves nyesedéktömege megfelelő szervezéssel maradéktalanul kielégítette volna igényeiket. 

Laborvizsgálataink szerint a gyümölcsfa zúzalék tökéletesen alkalmas volt biobeton előállításra, ahogy a kollégák fogalmaztak nem volt „betongyilkos”. De ebből sem lett semmit, mert ekkor már a nyolcvanas évek legvégén jártunk, a nagyüzemeknek, egyetemeknek egészen más gondjaik jelentkeztek, mint melléktermék hasznosítás, meg egyéb pórias dolgok.

Most, amikor arra vetemedtem, hogy ilyen száraz történésekkel, lehetőleg tényszerűen traktáljam tisztelt olvasóimat, memóriám felfrissítése érdekében előszedtem a korabeli kutatásaink megőrzött anyagát, meg kellett állapítanom, hogy ezek a dolgok messze a múlt ködébe vesztek, a rostos biomassza meg csak keletkezik, keletkezik, de alig-alig hasznosul. Örülök, ha az interneten találkozok egy-egy üzem idevágó próbálkozásáról szóló hírrel, de mi nem erről „álmodoztunk”.

Már megyei koromban is szúrta a szemem a nagyüzemi termelésben általánosan uralkodó csőlátás, miszerint csak az adott ágazat, vagy növény főterméke számít, annak a mennyisége, tömege az egyetlen mutatója az eredményességnek. Azt persze én is büszkén fogadtam és terjesztettem, hogy az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) statisztikáiban a magyar nagyüzemi mezőgazdaság mutatói igen előkelő helyet foglaltak el, de ezekben a termelés folyamatában kikerülhetetlenül képződő melléktermékekről és értéket képviselő hulladékokról, soha nem esett szó.  Akkoriban még az energia (jellemzően: olaj) is olcsó volt, és nemhogy kényszer, de még ingerencia sem nagyon volt a melléktermékek, hulladékok hasznosítására. Pedig hatalmas mennyiségekről volt szólt.

Elég felidézni példának, az évente, többségében a nagyüzemekben megtermelt tízmillió darab sertés dolgát, ahol „hulladékként” óriási tömegű hígtrágya keletkezett, amit igyekeztek „eltüntetni”, azaz valami olyan földterületre kivezetni, ami, hogy úgy mondjam, nem volt szem előtt. Pedig ebből, a növénytermesztésben keletkező melléktermékek és hulladékok felhasználásával szerves trágya készülhetett volna, ami visszakerülhetett volna a termelésbe. Hasonló volt a helyzet a szarvasmarha tartás során keletkező és lényegesen könnyebben kezelhető trágyával is. Szinte eltakarítandó szemétként kezelték. De hát a műtrágya is olcsó volt, és nem volt vele annyi macera. Persze ez nemcsak nálunk volt így, a világ fejlettebb részein is ez volt az általános jelenség.

A megoldások keresése is ment világszerte, és nem véletlen, hogy a szigetlakó japánok jutottak a legmesszebbre, ők valamiféle „űrhajós” gyakorlatot igyekeztek kialakítani, azaz üzemi szinten úgy szervezni a termelést, hogy annak minden produktuma szolgálja az embert és egyben alapját képezze a termékelőállítás következő fázisának. Természetesen meg is ideologizálták és létrehozták a „Jodzsigen keidzeigagu” (magyarul négydimenziós ökonómiának nevezhető) elméletet.  Ezzel a kérdéssel, minisztériumi megbízással, akkoriban a Növényvédelmi és Agrokémiai Központ igazgatója, dr. Nagy Bálint foglalkozott, aki a japán anyagot lefordíttatta és nem tudom miért „bizalmas” jelzővel ellátva, többünknek megmutatott. Mivel engem érdekelt a téma, szereztem egy másolati példányt a 209 oldalas fordításból.

A bőséges szövegmagyarázat mellett több tucat  ilyen és ehhez hasonló ábra magyarázta  a vélt, vagy valódi lényeget. 

Olvasgatva a magasröptű „űrhajós” magyarázatokat, nagyon hamar rájöttem, hogy nem kell nekünk ilyen távoli példákra rácsodálkozni, elég, ha szétnézünk a saját házunk táján, és legalább ilyen értelmes megoldásokkal találkozunk. A mezőgazdasági kisüzemben hasznosítatlan hulladék egyszerűen nem létezett. Egyszer egy országos tanácskozáson – mérsékelt sikert aratva – elő is vezettem a paraszti gazdaságok kukoricatermelési példáján, hogy mire is gondolok. A főterméket jelentő szem mellett, a sűrűn ültetett növény fattyú hajtásait megetették a tehénnel, köztesként tököt és babot termeltek, betakarításnál a csövet letörték, később hántották, a csuhéból szatyrot papucsot és egyéb használati tárgyakat fontak,  a tököt megetették a lóval és a sertéssel, a tökmagot elrakták télire a kártyázáshoz „desszertnek”, a babot megették az emberek,  a levágott kukoricaszárat megették a tehenek, a lerágott szárízíkkel befűtötték a kemencét, a lemorzsolt kukoricacsutkát eltüzelték a konyhában, a letakarított kukorica földet megjáratták a birkával, hogy semmi ne vesszen kárba, végül pedig a mindenek végterméke, a trágya visszakerült a földbe.  

Hollósy Simon ismert festménye ugyan a kukorica melléktermék feldolgozásnak nem az előzőekben ismertetett fázisaiból mutat be egyet, de kétségtelen, hogy mindezen előnyök tetejébe még a közös együttlétre, vidám szórakozásra, egy kis eszem-iszomra is alkalmat teremtettek, amikor a letört kukoricacsövekről „lefosztották” a borítóleveleket. És amint a képen látjuk, az ifjak pedig még ebben a csak kézzel végezhető munkában is megtalálták a huncutkodás lehetőségét.

Persze az nyilvánvaló, hogy a nagyüzemi gépesített termelés nem erről szól, de a szemlélet követése nem kellene, hogy tilos legyen. A kukorica kombájnnal történő betakarításakor a szem ment a gyűjtő kocsiba, minden más maradt a földön és többnyire meggyújtották, hogy ne akadályozza a soron következő munkafolyamat végzését.

A nagyüzemi gyümölcstermelés melléktermékeként az évenkénti metszésekből  nagytömegű nyesedék keletkezett, aminek értékadó hasznosítása fel sem merült, csak a megsemmisítését végezték el, úgy hogy a tábla szélére gyűjtött gallytömeget  meglocsolták gázolajjal, esetenként rádobták az elkopott gumiköpenyeket is és elégették. Szerencsés esetben, ha kedvező volt a széljárás, csak néhány tucat élő fa pusztult el.

A hetvenes évtized második felében fellépett energiaválság váratlanul és felkészületlenül érte a nemzetgazdaságot, ezen belül a mezőgazdaságot is. A kapkodó felismerés után nagyszámú központi elhatározás született, kutatási igény fogalmazódott meg arra vonatkozóan, hogyan lehetne a mezőgazdaságban minden évben keletkező mellékterméket és hulladékot energia-visszanyerésre, rekuperációra felhasználni. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy még a tényleges mennyiség sem volt ismert, és a hasznosításhoz szükséges eszközök sem álltak rendelkezésre. A japán csodamódszer is legfeljebb a fantázia bővítésére volt alkalmas, a központi leíratok meg még arra sem.

Itt tartott a világ, amikor én búcsúztam a megyétől és megkezdtem az egyetemi létemet, aminek, az oktatás mellett, kötelező részét képezte  gyakorlatias és szisztematikus kutatási tevékenység folytatása is. Erről a következő bejegyzésben tájékoztatom a tisztelt olvasót és mesélem el, hogy még engem is meglepett, így utólag felidézve, hogy gyakorlatilag azóta sem történt igazi áttörés ezen a területen, és a sokat emlegetett megújuló energia felhasználása csak újulgat, de még  alig  hasznosulgat.

Augusztusban, többnyire a hónap huszadik napjához kötődően, tartunk mi magyarok egy ünnepet, ami talán mindennél jobban tükrözi nemzetünk évezredes sorsának változatosságát. Kezdetét onnan számíthatjuk, amikor István király, aki ereje teljében, még kemény kézzel szervezte a keresztény országot és a krónikák szerint  a régi vallást védelmező urakat „felnégyeltette”, „megvakíttatta”, „megcsonkíttatta”, „lefejeztette”, uralkodása vége felé, az 1038-ban  bekövetkezett halála előtt, már beteg emberként, királyi tanácsot hívott össze Fehérvárra és talán önmaga erősítéseként is, Szűz Máriának ajánlotta fel az országot. Szent László 1083-ban, VII. Gergely pápa hozzájárulásával, „oltárra emeltette” a király hamvait, ami a szentté avatással volt egyenértékű. Ténylegesen XI. Ince pápa nyilvánította szentté 1686-ban, és elrendelte, hogy Buda várának töröktől való visszafoglalására, minden évben Szent István ünnepén - akkor augusztus 16-án - emlékezzen az egyetemes egyház. 1771-ben XIV. Benedek pápa kivetette az egyházi ünnepek sorából, majd Mária Terézia még ebben az évben  elrendelte a Szent István nap megtartását,  és nemzeti ünnepként a naptárakba is felvetette.

Az 1848-49-es forradalom leverése után, mint a független magyar állam szimbólumát, betiltották, a kiegyezés után újra éledt az ünnep, majd 1891-ben Ferenc József az ipari munkások számára is munkaszüneti nappá nyilvánította, 1895-ben pedig elrendelték a középületek címeres zászlóval történő fellobogózását is. Az "új kenyér ünnep" elnevezés is ebben az időben alakult ki, 1899-ben Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, a földesurak és az aratómunkások között elmérgesedett viszony (aratósztrájkok, forrongó agrármozgalmak) lecsendesítése, a feszültségek oldása érdekében rendeletileg is állást foglalt a középkorban gyakorolt „Apostolok oszlása” ünnep mintájára az aratás befejezésének , az új kenyér megjelenésének megünneplése mellett, a földesurak és az aratók közötti patriarchális jó viszony kialakítása érdekében.

A két világháború között az ünnep kiegészült a Szent Istváni (Trianon előtti) Magyarország visszaállítására való folyamatos emlékeztetéssel és 1938-tól rendszeres tűzijátékkal.  1945-ben eltörölték, mint nemzeti ünnepet, de 1947-ig nyilvános egyházi ünnep volt, körmenettel, majd az sem. Először átnevezték, Darányi példájára,  az új kenyér ünnepének, majd 1949. augusztus huszadikától az alkotmány napja lett, 1950-ben pedig a népköztársaság ünnepévé nyilvánították. A rendszerváltás után „rehabilitálták”, mint nyilvános egyházi ünnepet és 1991-ben az országgyűlés Szent István napját emelte a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepe rangjára. Ennyit távirati stílusban az augusztusi ünnep ezerszáz éves történetéről.

A saját, közvetlen, Szent Istvánhoz kötődő  élményem egy görögországi utazáson történt. A Meteorák hegység,  két tucatnyi bizánci kolostorral koronázott csúcsai lábánál, egy ikonfestő műhelyben, egy magyarul beszélő nagyszakállú pópa(?) elmondta, hogy a nyugati egyház szentjei közül egyedül a mi Szent Istvánunkat ismeri el  az ő bizánci vallásuk. Ennek emlékére vettem is egy Szent Istvánt ábrázoló ikont. Az ikon képét be tudom mutatni, de annak bizonyítását, hogy ez tényleg így van nem tudom alátámasztani. Mindegy. Szép és jóleső élmény volt. 

Számomra, munkám keretében, az augusztus huszadika, évtizedeken keresztül a Hirös Napok rendezvénysorozatának szervezése – termény- és termékkiállítás mindig, esetenként egy-egy nagyrendezvény, diplomataszüret, fogathajtó vb., meg ilyesmi – jelentette a fő feladatot. Ez kemény munka volt, de jól esett látni, hogy mennyi ember örömét sikerült gazdagítani. 

Tapasztalatom szerint az emberek - függetlenül attól, hogy az aktuálpolitika éppen minek nevezi - hozzánk hasonlóan az összetartozás ünnepeként élték/élik meg az augusztusi alkalmakat, megnézik a felszínt, a csillogást, a kiállításokat, meg a tűzijátékot, de alkalmat keresnek a csendesebb, meghittebb családi együttlétekre is. 

A kötelezően rögzített ünnepek, mint a karácsony, a húsvét, vagy a november elsején tartott mindenszentek hagyományos megtartása mellett, a mi családunkban valahogy úgy alakult, hogy a nyárvégi augusztus hónap egész sorát tartalmazza a családi közösködéseknek. Ugyanis nálunk ebben a hónapban sok ünneplési lehetőség volt/van, mert jónéhányan viseltük/viseljük az Ilona és a László nevet, és köszönthetjük egymást. De valahogy úgy alakult, hogy a családtagok esküvőinek – s ennek következtében a házassági évfordulóknak is augusztusi a dátuma. Mindezek közös megünneplésére tartjuk meg az úgynevezett „Király napot”, amikor összejövünk, ahányan csak tudunk a családból és örülünk egymásnak. A mi augusztusi esküvőnkről már meséltem, de ide is kívánkozik egy még nem mutatott kép, nekem is jól esik látni, hogy milyen szépek voltunk és milyen fiatalok. 

Györgyi és Karesz esküvője is augusztusra volt tervezve, de praktikus okokból néhány héttel előbb történt. Egyszerűen arról volt szó, hogy a szokásos beutalót így lehetett  a legkedvezőbben rendezni. A tiszti klubb-ban tartott lakodalomból egyenest a balatonlellei üdülőbe vitte őket egy barátunk a családi Zsigulival. Egy hét múlva meglátogattuk őket, s útközben ismerőseink úgy megpakolták a kocsit dinnyével, hogy mi alig fértünk el. A dinnyét persze a fiatalok több hét alatt sem tudták volna megenni, de nem volt semmi gond, az üdülő felében endékások voltak, akik „segítettek”, jószerével, még a dinnye héját is elpusztították, úgyhogy nem kellett visszahozni egy dekát sem. Mint látható, Ők is szépek és nagyon fiatalok.

Lackó és Zita esküvője viszont tényleg augusztusban volt. Lehet, hogy ismétlés, de nem baj, ők is nagyon szépek és nagyon fiatalok voltak. Hát, ők már akkoriban is  saját(ságos)  egyéni utat követtek, igényük szerint, nem lakodalom volt, hanem közös családi ebéd, majd a Mészi mamáék szalagházi, nem túl nagy lakásában  jöttek össze a barátokkal, megitták a fürdőkádba bejegelt italok tömegét, megették a jakabszállási barátoktól származó csodálatos őszibarackot és szokás szerint ismételten megváltották a világot.

Az augusztusin kívül tulajdonképpen van egy másik „Király nap” is az évben, karácsony második napján. Azért ekkori, mert a szétágazó családtagok eddigre tesznek eleget a más irányú kötelezettségeknek. Ekkorra már mindenki teleette magát finomságokkal, ezért, terv szerint, nem csinálunk nagy traktát, csak úgynevezett „kárlátást”, azaz az asszonyok összehozzák az ünnepi ”maradékokat”, felrakják az asztalra és a végén mindig az derül ki, hogy ez volt a legjobb, és hogy tudunk mi még enni.

Az augusztusi király napnak általában kerti parti, bográcsolás és sütögetés adja meg hangulatát, meg olyasmi, hogy az unokák ide hozzák el választottjukat, majd férjüket, vagy feleségüket.  

Előfordult két éve, hogy még a szokottnál is tágabb volt a „vendégkőr”, mert Petra unokánk, nemcsak a walesi illetőségű férjét, akivel az Atlanti óceán partján keltek egybe és természetesen nagyon szépek, és nagyon fiatalok voltak,

hanem az egész famíliát elhozta. Így néztünk ki.

A fejlődés nem áll meg, a családi létszám bővül, Petiék fegyelmezett, jogkövető állampolgárokként teszik dolgukat, ami náluk azt jelenti, hogy augusztusban jegyezkedtek el, ilyen szépek voltak 

Májusban házasodtak össze, még szebbek voltak,

de az idei király napról, lehet, hogy  távol maradnak, mert jön az utód, aki az én első dédunokám lesz, de róla még nincs publikálható kép. Majd jövőre. Távolmaradásukat meg elfogadjuk igazoltnak.

Ezerkilencszáznyolcvanegy júliusában, ahogyan arról legutóbb beszámoltam, a főiskola adottságaival, lehetőségeivel ismerkedtem és nagyon elégedett voltam. Az Agrárökonómia Tanszéket, amelynek vezetőjévé neveztek ki, létezése óta ismertem, a jól felkészült munkatársakkal együtt dolgoztam, ezért nyugodtan vártam az első „hívatásos” tanévem kezdetét. Annál is inkább, mivel a felsőfokú technikum első éveiben gyakorlatilag egyedül tanítottam valamiféle üzemtani ismereteket, és jószerivel annak tárgyát is magamnak kellett felépítenem. Már akkor szilárdan kialakult az a véleményem, hogy ezen a szinten nincs helye az elméletieskedésnek. A leendő, nagyüzemi termelést közvetlenül irányító szakemberrel elsősorban a napi gyakorlatban szükséges írásbeliséget kell megismertetni, mert ezen a szinten komoly értékek: gépek, berendezések, műszerek, szerszámok, anyagok, növényvédőszerek alkotják a munka tárgyi eszközrendszerét, amelyek alkalmazásáért a szakmai felelősség mellett anyagi felelősséggel is tartozik. Abban az időben rendszeresen oktattam a mérlegképes könyvelői tanfolyamokon, kinevezett kutatóintézeti külsős ökonómusként végeztem elemzéseket, de nem innen vettem a mintát, hanem inkább az bírósági szakértősködésem tapasztalataiból. Ilyesmire gondolok: egy gazdaságban csere volt az egyik  kerület vezetésében és később milliós raktári hiányokra derült fény. A bíróság elé került az ügy, az átadó és az átvevő vezetőnek igazolni kellett volna a maga igazát, nekem meg „megszakérteni”. A periratokban ennyi volt a vallomás: amikor átadtam még megvolt, mikor átvettem, már nem volt meg, papír meg semmi. Összejött az osztott felelősség. Tehát meg kell tanítani a hallgatóknak a leltár jelentőségét és készítésének technikáját.

Egy gazdaságban  permetezéshez Wofatoxot (szerves foszforkészítmény) kevert egy munkás, az ingzsebéből a betonkádba esett a cigarettás doboza, kivette, napra rakta az ázott cigarettákat száradni, majd megkínálta vele két társát és ő is rágyújtott. Egy meghalt, kettő súlyosan mérgeződött. Nyomozás, vizsgálat, ki engedélyezte/utalványozta. Senki, a raktáros kiadta a komájának, mert „így szokták”. A felelős irányító kertészt csúnyán meghurcolták. Tehát meg kell tanítani a hallgatóknak az utalványozás fontosságát, szabályait, hogy az utalványozó aláírása szakmai felelősségvállalás és egyben végrehajtási utasítás.

A termelési költségérzékenység elsajátítását is fontosnak tartottam beépíteni az oktatásba. Saját példámra alapoztam itt is. Az erkélyemen egy ládában, „macskapöcse” paprikát „termesztettem”, költséget nem kímélve, tápláltam, gondoztam, termett is bőven, de igazi értéke nem az volt, hogy megerősítette a húslevest, hanem a „szomszédpukkasztás”, mert senki nem tudta lemásolni. Az igaz, hogy annyit költöttem rá, hogy a piacon legalább tízszer annyit adtak volna érte. Tehát meg kell tanítani a hallgatókkal, hogy ilyent csak otthon, az erkélyen szabad csinálni, az üzemben úgy kell nézni például az almafára, hogy azon nem alma, hanem forint lóg és minden ráfordított költség ebből a forintból vesz el valamennyit. Tehát úgy kell gazdálkodni, hogy a minőséget is megóvjuk, meg a végén még nyereség is maradjon.

Az alapcélok nem változtak a főiskolai keretekben sem, de itt már, a napi írásbeliségen jelentősen túllépve, valódi gyakorlati oktatást is folytattunk, a tervezés, az önköltségszámítás, a munkaszervezés, a bérgazdálkodás és egyéb gazdálkodási kérdések vonatkozásában.

 Az üzemtani oktatásunkat persze folyamatosan igyekeztünk korszerűsíteni. E vonatkozásban legnagyobb vállalkozásunk volt, amikor, több éves előkészületek után 1985-ben üzembe helyeztük a szolid nagyképűséggel „Számítástechnikai Kabinetnek” elnevezett géptermünket. Hogyan is kezdődött? Még megyei koromban, előírtak számunkra egy kutatóintézetben szervezett számítástechnikai bemutatón, eligazításon való részvételt. Volt egy üvegfallal kettéválasztott terem, aminek külső felén ültünk mi, a belső felén méretes gépek, fehérköpenyes férfiak és nők sürögtek-forogtak. A mi oldalunkon volt egy narrátor is, aki magyarázta, hogy mi történik odaát. Nekem nagyon tetszett, ilyennek tudtam elképzelni az Asimov regényekben leírt számítástechnikai gépeket, amelyek hol jól szolgálták az embereket, hol meg föllázadtak. Ettől kezdve barátkoztam a gondolattal, hogy lehetnek ezek a gépek még kisebbek is és netán’ még a gazdálkodás értékelését is segíthetik.

A tanszék legfiatalabb tagjával, Ferenczi Tibivel - aki a képen kék ingben ül, dr. Tajthy Sándorné kollegina mellett - álmodoztunk, spekuláltunk, sikerült fedezetet is teremteni, megterveztük az asztalokat, beszereztünk 12 darab Commodore 64. típusú számítógépet, ugyanennyi televíziót és hajrá. Tibor értett hozzá a legtöbbet, de én sem akartam lemaradni. Ma már nevetséges, de éppen ezért leírom, hogyan is ment ez akkoriban, amikor még a tekerős számológépekből sem volt elég. Megmutattattam magamnak néhány fogást, bekapcsolást, meg ilyesmit. Majd amikor nem látta senki, bezárkóztam a gépterembe és „gyakoroltam”, eleinte a géphez nyúláskor reszketett a kezem, de nem soká’ már játszani is mertem. El is terjedt a hírünk, sok helyről jöttek, többen komolyan érdeklődve, de sokan, főleg vezetők, csak bámészkodni. Ez úgy ment, hogy én tartottam egy magasröptű bevezetőt, majd mondtam: most a tanársegéd úr bemutatót tart. Tibor kapcsolj be. Bekapcsolt és kitört az áhítat, megveregették a vállunkat és elmentek. A „Szabad Föld” című újság, egy egész oldalas leírást közölt rólunk, sőt még egy képet is hozott, amit a szakadt ujságlapról amennyire lehetett,  "felújítva" mutatok be.

A hallgatók óriási érdeklődéssel fogadták a gépeket és ahogyan elnéztem nem remegett a kezük még a kezdet-kezdetén sem. Ezt nevezik generációs különbségnek.

A tanszék működését, úgy gondolom, jól fogadták a hallgatók, bár – főleg a fiúk –  ganci kertészlegényekként hangoztatták undorukat minden írásos tevékenységgel kapcsolatban. Aztán jöttek a tíz, meg a húsz éves találkozók, ahol zene volt fülemnek, amikor ilyeneket mondtak: nem szerettem az üzemtant, főleg a számviteli részét, de most is tele van a kocsim hátulja bizonylattal, meg egyéb ilyesmivel”, vagy „én pályaelhagyó vagyok, mert kertészként nem tudok elhelyezkedni, és a tanultakból csak az üzemtant, számvitelt tudom használni, lehetett volna több is”.

Lehetett volna, de csak ennyi fért bele...

1981-ben lezártam az életem megyei tanácsi negyedszázadát, letöröltem a címzetes jelzőt a főiskolai tanárságomról és július elsején megkezdtem szolgálatomat a Kertészeti és Élelmiszeripai Egyetem Kertészeti Főiskolai Karán, az Agrárökonómia Tanszék vezetője, valamint a Kar tudományos és kutatási főigazgató helyettese beosztásban. 

Belépésem a nyári szünetre esett, és mi tagadás azért nagyon meredek volt a váltás, a betakarítás dandárjából, mondhatni a bolondok házából, beülni egy nyugodt tanszéki szobába. Nem volt ez ismeretlen közeg számomra, hiszen húsz év óta volt közöm az iskola szervezéséhez, ennek kapcsán részt vettem egy-egy rendezvényen, és óraadó tanárként is tettem a dolgom, de az annyi volt, hogy „berohantam”, megtartottam az előadást, beültem vizsgáztatni, felálltam és kész. Most viszont végre, nyugodt körülmények között „barátkozhattam össze” azzal az épületegyüttessel, amelynek alapkőletételénél – amiben a képen látható alapokmányt helyeztük el – is jelen voltam. Mivel a képről nem jól olvasható, idézem az összefoglalást: „Szolgálja ez az épület a magyar mezőgazdaság mindenkor korszerű és magas színvonalú szakemberképzését, ifjúságunk, szocializmust építő dolgozó népünk és az egész emberiség érdekeit. Megkezdett munkánkat folytassák tovább, ahogyan azt a jövő igényei megkövetelik és úgy, hogy az intézmény hívatását minden időben híven teljesítse”.

Ekkor még csak a tervezett iskola rajzolt távlati képét láthattuk, de már azt is nagyon ígéretesnek tartottuk.

Ez lett belőle: a  négyszázhúsz hallgató teljes ellátására alkalmas épületegyüttes képe, amikor még nem takarták a fák. 

Részese voltam (én vagyok középen az a szemüveges, félig takarva) külsősként annak az ünnepi eseménynek is, amikor Somos András a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem rektora, a városháza dísztermében, hallgatóvá fogadta az új főiskolai kar első hallgatóit.

Tehát ismerős volt számomra „kívülről” minden, de most „belülről”, mint a saját új életteremmel ismerkedtem, a nyári nyugalomban. Meg arról is tájékozódni akartam, hogy a feltételek mennyiben biztosítják az egyetemi kartól elvárható szintet. Megkezdtem a „szemlét”.

Nagyszerű érzés volt szembesülni azzal, hogy milyen praktikusan volt ez az egész megcsinálva.    Az aulába belépve, balkéz felől volt az oktatási épület, ahol a tanszékek, laboratóriumok és előadók voltak, szemben a nagyszerű tornacsarnok, jobbra a nagyelőadó, meg a folyosó, amelyen a könyvtár és az étterem volt található, a végén meg a kollégium. Az udvaron a dísznövényesek üvegházát, a virágkötészeti labort és tantermet, a műszaki tanszék gépcsarnokát, műhelyeit, a hallgatókat gyakorlatra szállító három autóbusz garázsát meg a tornacsarnokhoz tartozó teniszpályákat jártam körül, de úgy is mondhatom, hogy csodáltam meg. Az iskolához közvetlenül csatlakozó, a szőlő- a gyümölcs- és a zöldségtermesztési gyakorlatok alapozását szolgáló, korszerű üvegházakkal és egyéb termesztő berendezésekkel, gyümölcs és szőlő minta telepítésekkel ellátott három hektáros „belső kert” rendjét is elismerésre méltónak találtam.                                                          

Az épületegyüttes fontos részét képezte a 300 fős kollégium, ami az ország minden részéből érkező hallgatóknak, kétágyas, jól felszerelt szobákban biztosította az olcsó, kulturált elhelyezést és a zavartalan tanulás, felkészülés lehetőségét.  Azt itt tapasztalt rendet és tisztaságot ugyancsak jó érzéssel nyugtáztam.

 A Kari könyvtár felszereltségét is alkalmasnak találtam a kitűzött szakmai célok alapozásához. A hallgatók rendelkezésére álltak az oktatást szolgáló drága szak/tankönyvek, a tanszékek igénye szerint, korlátozás nélkül, szerezték be a frissen megjelenő szakkönyveket és a hazai, valamint a nemzetközi szakfolyóiratokat.

Természetesen bejártam a Kisfáiban található 275 hektáros tanüzemet is, amiről korábban, külsősként csak hallottam, de addig még nem jártam ott. Érdemes volt megismerkedni vele. Itt a hallgatók már tényleges nagyüzemi körülmények között  szerezhettek tapasztalatot, az 1500 m² -es termesztő berendezésben,  a tízhektáros oktató gyümölcsösben, a négyhektáros oktató szőlő területen, a 15 hektáros váz nélküli fóliás zöldségtermesztő felületen, a növényvédelemben, és a műszaki gyakorlatokat, a fóliafektető gép és más kertészeti termesztésben alkalmazott erő és munkagépek alkalmazását is „élesben” ismerhették meg. Még a gazdálkodás nehézségeivel is találkozhattak volna, - bár ezt hivatalosan nem közöltük velük - mert a minisztérium éppen 1981-től írta elő a tanüzemben is, az eredményérdekeltségi gazdálkodás folytatását, amit emlékezetem szerint, sem akkor, sem később sem lehetett összhangba hozni az oktatási gyakorlattal.

 A Tanulmányi Osztályon tájékozódtam az új tanévre felvett hallgatókról is. Abban évben kétszeres túljelentkezés volt és a 120 fős keretet igen jó eredményeket elért hallgatókkal tölthettük fel, akiknek közel kétharmada kertészeti technikumi végzettséggel rendelkezett. Ebben az időben már országos volt a beiskolázás lehetősége, a hallgatók, mintegy fele Bács-Kiskun, Pest, Csongrád és Heves megyéből jött, a másik fele a többi megyéből, Tolna és Baranya megye kivételével.

 Az oktatás személyi feltételei is adottak voltak az elvárt magas színvonal biztosításához. Az egyetem részévé válás évében, 1971-ben, a Karnak összesen 96 dolgozója volt, ebből 42 volt az oktató, akiknek felét az itteniek adták, a másik felét a gyöngyösi és a nyíregyházi felsőfokú technikumból ekkor helyezték át. 1981-ben már 259 volt az összes dolgozók létszáma, ebből – ekkor már velem együtt – 60 fő volt oktató.

A Kar, az egyetemhez tartozás mellett, rendelkezett a teljes gazdasági önállósággal, amit a  Gazdasági Igazgatóságon keresztül érvényesített.

A "beállásom" után készült fényképen Dimény rektor, Filius főigazgató, és Gergely miniszterhelyettes elvtárs/urak társaságában örvendezünk egymásnak, és én ma is úgy érzem, hogy volt is rá okunk. 

A nyári szemlém mérlege egyértelműen pozitív volt. A Kar, fennállása első évtizedében hatalmas fejlődésen ment keresztül, amihez – úgy éreztem – egy kicsit az én tetteim is hozzájárultak, és a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Kecskeméti Kertészeti Főiskolai Kara 1981-ben csúcson állt. Jól döntöttem, amikor ezt választottam. A tárgyi feltételek optimálisak, a személyi feltételek adottak, itt már csak rajtunk múlik, hogy mit érünk el.

Erről is mesélek még…

Legutóbbi bejegyzésemben elmondtam, hogyan döntöttem arról, hogy elhagyva a megyei tanácsot, az egyetemi/főiskolai oktatásban folytatom tovább. Nem volt könnyű a döntés, hiszen ekkor már több mint negyedszázada dolgoztam a megye élemiszergazdaságának irányításában – mondhatni sikeresen. (ezekből az időkből származnak az alábbi fotók is.)

Jól is éreztem magam a kiváló szakemberekből álló közvetlen munkatársaimmal, a társosztályvezetőkkel, és a felsőbb vezetéssel is elég jól kijöttem. Nem mások miatt kellett tehát mennem, hanem én választottam az új irányt, azaz nem munkahelyváltásról, hanem az életpályám gyökeres módosításáról volt szó. Ez volt az első munkahelyem, ahol hét évig előadóként, hét évig csoportvezetőként, hét évig osztályvezető-helyettesenként és hét évig osztályvezetőként dolgoztam, így aztán nem igen lehetett begyepesednem, ami azért előfordult olyan kollégákkal, akik hosszú ideig ugyanabban a beosztásban, gyakorlatilag ugyanazt csinálták. Ettől a mozgalmas negyedszázadtól kellett búcsúznom, ami nem igazán volt könnyű, mert  nemcsak a házon belüli, igazán jó emberi, kapcsolatok ideje, hanem a járások, a mezőgazdasági nagyüzemek, az élelmiszeripari vállalatok és a szakigazgatási szervek vezetőivel való szoros szakmai kapcsolatom ideje is lejárt.

A távozási szándékom, már jó félévvel annak realizálódása előtt, széles körben, ismerté vált. Ez az időszak számomra, egyrészt nem volt könnyű, mert ez azért elválás volt az addigi életpályámtól, másrészt, nem szégyellem, sok örömmel is szolgált, amit az okozott, ahogyan az általam érintett körbe tartozók fogadták a hírt. A többség sajnálta, hogy megyek és remélem nemcsak azért, mert az én háklijaimat már megszokták, és nem tudták, hogy mit várhatnak az utódoktól, de biztosan volt olyan is, aki örült, bár azt nem tudta megfogalmazni, hogy minek. Szerintem azelőtt se’ kellett tartani senkinek attól, ha tényszerűen mondott ellent nekem, ekkor meg már pláne, tehát megnyilatkozásaikat érezhettem őszintének.

Azt is tudom, hogy nem voltam éppen egy könnyű vezető, de azt sem hittem soha, hogy hivatalból én vagyok a legokosabb. Erre egy kicsi példa, hogy mit is értek ez alatt. Bejött egy panasz, hogy egy halastó partján álló háznak felázik az alapja, ha a tóban magas a víz. A panaszlevelet megkapó szakelőadó, helyszínelt, vizsgálódott, majd bejött hozzám és megkérdezte, hogy szerintem hány centiben kellene meghatározni a vízszintet. Azt válaszoltam, hogy „ha én ezt tudnám, rád nem lenne szükség. Olyan legyen a víz szintje, hogy a halak ne dögöljenek meg, a ház meg ne ázzon alá.  Te megállapítod, válaszolsz, én meg aláírom, azaz vállalom szakértelmedért a felelősséget”.

A „kisebbik nagyházasok” (pártbizottságiak) beleszólásait sem nagyon kedveltem. Ők meg  azt nem kedvelték, hogy én magyarázni kezdtem nekik, hogy más a vezetés, és más az irányítás, példával is hogy jobban értsék: egy autóban van egy vezető, akinek van a keze alatt volán meg különféle kapcsolók, lába alatt meg pedálok, azaz rendelkezik a vezetés tárgyi feltételeivel, mellette az anyósülésen, ülhet az irányító, aki mondhatja, hogy merre menjenek, meg mást is, de nem kapkodhat a volánhoz, mert akkor gyorsan elérik a falat.

Voltak vitáim persze a társosztályokkal is, ha közösen kellett dönteni, mert nagyon nem szerettem az üres vitát, és gyorsan rövidre zártam. A pénzügyi osztállyal közösen döntöttünk az állami támogatások dolgaiban. Jött oda egy új, általam is elismert és elfogadott szakember osztályvezető helyettesnek, aki azért az adott témákban még nem volt igazán tájékozott és eleinte nagyon lassan jutott el a döntésig. Én ezt untam és gyorsan meghoztam a döntést. Eltelt vagy másfél év, amikor egy fehérasztalos találkozónál elmondta, hogy eleinte nagyon utált engem, mert ő akkor már vagy két órát, még vasárnap délután is tanulmányozott egy adott gazdaságra vonatkozó ügyet, én meg ránéztem és rögtön (szerinte, elkapkodva) döntöttem. Elmondása szerint főleg az zavarta, hogy végül mindig nekem lett igazam. Azt válaszoltam, hogy te két órát foglalkoztál az üggyel én meg húsz év alatt, ha csak évente fél órát, már az is kiad ötször annyit, mint a te spekulációid. Megegyeztünk.

A minisztérium egy időben, sokat foglalkozott az „üzemi demokrácia” kérdéseivel és ezekben a vitákban, nekünk is részt kellett venni. Egyszer, amikor még a fogalom pontos definícióját sem sikerült rögzíteni, kifakadtam: én egy munkahelyen láttam ezt a kérdést alulról, mint előadó, oldalról, mint csoportvezető, felülről, mint vezető, minden irányból másként néz ki, döntsük már el, hogy honnan akarjuk nézni. Nem igazán sikerült. A magam részéről a gyakorlatban azt vallottam, hogy az előkészítő szakaszban kellenek a demokratikus, tisztázó, viták, de a döntés meghozatala után, a végrehajtásban nincs demokrácia. Ehhez is elmondtam a magam tanpéldáját – úgy látszik, hogy már ekkoriban is mániám volt a sikeres megértetésre való törekvés. Egy szövetkezetben demokratikusan megválasztanak egy agronómust, demokratikusan döntenek arról, hogy adott területen kukoricát fognak termelni. A végrehajtásban viszont nincs demokrácia, a választott agronómus utasításait el kell fogadni, és arról nem lehet szavazni, hogy megkapáljuk, vagy nem kapáljuk meg a kukoricát.

Ezekkel a kiragadott példákkal talán sikerült éreztetnem, hogy munkámért mindig vállaltam a felelősséget és akkor éreztem jól magam, ha sikeresen végeztem el azt, amit vállaltam. Úgy gondolom, hogy ennek némi bizonyítékát adhatják a munkám alapján kapott elismerések. Hogy ne kelljen sokat magyaráznom, lefényképeztem, kizárólag azokat az elismeréseket, amelyeket munkáért kaptam. Talán nem minősítik üres dicsekvésnek létüket. 

Ezek mellett nagyon kedvesek nekem azok a „tárgyjutalmak”, amiket kollégáimtól, partnereimtől kaptam a búcsúzáskor. Volt ebben festmény, fényképezőgép, igazi tehénbőrből készült mappaborító, meg sok minden más. Az osztályvezető kollégáktól kapott „Nyűbizonylatot” most is őrzöm, mert ebből a tréfás, kedves oklevélből ma is érzem szeretetüket és megbecsülésüket. 

Így ért véget az én megyei pályafutásom, amit írásban is dokumentál az alábbi határozat kivonat. 

Korábbi bejegyzéseimben többször is szóltam arról, hogy az oktatás, oktatásszervezés mindig fontos és számomra kedves részét képezte munkámnak. De hogyan is kezdődött?

A mezőgazdaság hatvanas évek elején történt átszervezése, nagyüzemesítése (kizárólag gazdasági oldalról nézve is), új típusú szakemberek iránti tömeges igényt jelentetett meg a munkaerőpiacon. Az európai hírű magyar agrároktatás évszázados előzményekkel rendelkezett a középszintű, inkább a kisgazdaságok igényeit kielégítő szakemberek képzésében és néhány akadémián – pl. Keszthelyen, Mosonmagyaróváron, Debrecenben – a nagyüzemi, uradalmi szintű gazdaságok szervezését, irányítását is sikeresen tanították. Ezek az iskolák, gyakorlati tapasztalataikkal, kiváló tanáraikkal jó alapot biztosítottak az új típusú szakemberképzés megalapozásához. A központi irányítás ezekre támaszkodva alakította ki a nagyüzemi gazdálkodás szervezéséhez, irányításához szükséges szakemberek képzését.

Kecskemét, a kertészeti termelés központjaként, az agrárképzésben is ezen a területen jeleskedett. Szívesen bemutatnám részletesen is ezek nagyszerű előtörténetét, de most az én dolgaimról kívánok szólni, ezért legyen elég annyi, hogy a városban 1872-től kezdődően működött mezőgazdasági szakiskola, vincellér iskola, Parasztfőiskola, szaktanítókat képző Felső Mezőgazdasági Szakiskola, mezőgazdasági technikum. 1960-ban ez utóbbira alapozva hozták létre a Felsőfokú Kertészeti Technikumot, amelynek feladata volt, hogy érettségire alapozva, két, majd három év alatt a nagyüzemekben folytatott kertészeti termelés szervezését irányítani képes szakembereket képezzen. Itt kezdődik az én történetem.

A Megyei Tanács mezőgazdasági osztályának munkatársaként vettem részt az új típusú iskola szervezésében, majd az első csoport második tanévétől, az üzemtan óraadója lettem. Benne voltam 1971-ben abban a folyamatban, amelynek a végén az iskola a Kertészeti és Élelmiszeripai Egyetem egyik karává vált, és folytattam itt is az oktatást, ekkor már címzetes főiskolai tanárként. És jött az első kísértés.

1973-ben Somos András, az egyetem akkori rektora hívott, hogy menjek át a kecskeméti karra, főállású oktatónak. Csábító és megtisztelő volt számomra ez a megkeresés, hiszen akkor már az egyetem kara volt a kecskeméti intézmény, és a ceglédi úti igen szűkös épületből, ahol az üzemtant egy kopott faházban adtam elő, átköltözött a jelenlegi, modern, tágas épületbe. A napokban, ahogyan írogattam a bejegyzést, nosztalgiázhatnám támadt és meglátogattam és le is fényképeztem a ceglédi úti, régi épületet és az üzemtanos faházat, meg a mai épületet. Hát volt és van különbség. 

Nem spekuláltam sokat, beadtam a pályázatomat és ezt közöltem a megyei vezetéssel is. Nem vették jó néven és úgy tudom, hogy a csábító rektor úr felé is kifejezték rosszallásukat, meg engem is "megkértek", hogy vonjam vissza a pályázatot. Megtettem.

Nem bántam meg, mert a következő évben osztályvezetői kinevezést kaptam, és így közvetlenül megélhettem, a megye mezőgazdaságának minden érintett számára hasznos átalakítására irányuló évtizedes erőfeszítéseink sikereit. Nem vertük nagydobra, de ide jártak keletről és nyugatról az érdeklődő szakemberek, tanulmányozni a szakszövetkezetek, az integrált kistermelés és a melléküzemi tevékenység dolgait. Mi tagadás, keleti barátaink kevésbé értették a látottakat, mivel az nagyon különbözött a náluk található birodalmi modelltől. Mivel többnyire az én feladatom volt a fogadásuk, eligazításuk, elismerésüket, dicséretüket is én vettem át, és ahogyan az szerintem illik, megosztottam azokat munkatársaimmal is. (Közben új helyre is költöztünk. A lenti képen, amelyet Tóth Sándor készített, érdekes perspektívából látszik az új városközpont, s azon belül jobbra a megyeháza állított gyufásskatulyára emlékeztető épülete.)

1980-ban, Dimény Imre rektor úr közvetítésében, megjött a második csábítás, azaz a második felkérés a főiskolai karra való átlépésre. Nem tagadom, nagyon tetszett az ajánlat, de újra a harmadik elemiben, Lencsés tisztelendő úr, az emberi szabad akaratra vonatkozó tanítása hatása alá kerültem. Egyszer már felidéztem, amikor a „Menni vagy maradni” c. bejegyzésemben az 1956-os forradalom alatt, után kellett döntenem, most is megteszem, mert ismét vaskos döntés várt rám. Így szól: ”ha eléd tesznek egy szelet lekváros, meg egy szelet zsíros kenyeret, hogy ez a tied, te döntheted el, hogy melyiket eszed meg először”. Persze most még nehezebb volt a helyzet, mert csak egyik megoldás volt a választható, mert megint a menni, vagy maradni volt kérdés. Hallgatóimtól a vizsgán, ha döntésre vonatkozó tételt húztak, elvártam, hogy nem elméletieskedve, hanem szigorúan praktikusan el tudják mondani, az általam tanított hét lépését a döntési folyamatnak. Íme: 1. A cselekvés szükségszerűségének felismerése, 2. A felismerésre vonatkozó, információk, adatok beszerzése, 3. Ezek felhasználásával, képzelt megoldások, hipotézisek felállítása, 4. A hipotézisek okadatolt ellenőrzése, 5. Egy megoldás kiválasztása, döntés, 6. Végrehajtás, 7. Ellenőrzés.

De most más volt a helyzet, nem én vizsgáztattam, hanem engem vizsgáztatott a sors. Könnyítette, meg nehezítette a döntés lépéseinek végigjárását, hogy én mindkét helyről évtizedes ismeretekkel rendelkeztem, még ellenőrzött hipotéziseim is voltak, és a tetejébe, mindkét munkát szerettem csinálni. Az anyagi feltételek/fizetések különbözőségének figyelembevétele sem igazán segíthetett, hiszen a köztisztviselők és a tanárok egyaránt  a meglehetősen mérsékelt szinten díjazottak csoportjába tartoztak. Természetesen a családdal is körüljártuk, megbeszéltük a váltás lehetőségét, előéletemet ismerve, egyetértettek a menéssel és a maradással is, rám bízták a döntést. Iluska azért megfogalmazta, hogy talán tanárként nem lenne akkora nyüzsgés körülöttem, mint a tanácsi beosztásomban. Mindezek után, a döntési folyamat ötödik lépéseként, „kiválasztottam a megoldást”:  a továbbiakban az eddig mellékesen gyakorolt oktatási szakmáról letörlöm a „mellékes” jelzőt, és elhagyom a szakigazgatás területét.

Az első, hét évvel korábbi kísértés sikertelenségének tapasztalatait felhasználva, megkezdtem a majdnem egy évig tartó elválási folyamat előkészítését. Ez végül is sikeresen zárult, de erről legközelebb mesélek.

Az ifjabb olvasó elnézését kérem, hogy a lehetséges „állásváltoztatásom” körüli nyavalygással ennyit untattam, de mentségemre szolgáljon, hogy ez nekem még csak az első alkalom volt, huszonhét év után, és még most is gyakorló fejvadászként, kiterjedt tapasztalatom van arról, hogy ez mostanában már unikumnak számít. 

Az előző bejegyzésekben felidézett eseményekből talán érezni lehet, hogy a hetvenes évek számomra, számunkra meglehetősen eseménydúsak voltak. Húsz év után vezetője lettem első munkahelyemnek, a Megyei Tanács Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztályának, megszereztem a kandidátusi tudományos fokozatot, meg a jogosítványt és hozzájutottam egy csodálatos, fehér színű 1200-as Zsigulihoz.

Ekkoriban kapcsolódtam be a tudományos közéletbe, lettem elnöke a megyei TIT szervezetnek, a MAE Agrárgazdasági, valamint az Agrártörténeti Szakosztályának, tagja a Szegedi Akadémiai Bizottságnak. Feleségem Iluska, a Megyei Könyvtár osztályvezetőjeként, ekkoriban szerzett okleveles könyvtárosi diplomát, választották szakszervezeti titkárnak és lett a Közalkalmazotti Szakszervezet Országos Vezetőségének tagja. Tehát mindketten egész embert kívánó munkát végeztünk, előfordult, hogy reggel elindultunk kiszállásra, ő a könyvtár kocsijával én a tanács autójával és az országúton integettünk egymásnak, de este mindig összejöttünk. A családunk további két tagja fiunk és lányunk ugyancsak önállóan tették dolgukat,  sikeresen végezték a középiskolát, érettségiztek és felvételiztek, Lackó a Közgazdaságtudományi Egyetemen, Györgyi a Kertészeti Főiskolán.

Mindez számomra teljesen normális, semmi különlegességet nem jelentő életforma volt és nem is tartottam érdemesnek kiemelten szólni róla – egészen mostanáig. Az önként – legfeljebb némi családi macera segítségével – vállalt bloggerkedésem okán, így nyolc megélt évtized magasságából,  hogy úgy mondjam, szembe kellett néznem a múlt történéseivel és vállalni, vagy elvetni azokat. Azt mindig természetesnek tartottam és ma is úgy gondolom, hogy egy tevékeny ember életében, úgy a negyvenedik  életévvel kezdődő évtized, a beérés, a kiteljesedés időszaka, és ez nálunk a hetvenes évekre esett. Volt akkoriban ennek az életszakasznak generációnkra egy olyan következménye, amit mi szerencsésen elkerültünk, mi több, nálunk még a gondolata sem merült fel. Ez a baráti, munkatársi körünkben nem ritka, egymás elhagyásának, mással való felcserélésének gyakorlata. A közelmúltban digitalizáltam ifjú fotós koromban készített sok száz tekercs filmemet és szembesültem azzal, hogy az ábrázolt párok meglehetősen nagy részéről néhány év után már nem lehetett volna felvételt készítenem, mert egyik, vagy másik helyén már más valaki állt. Súlyosbította a helyzetet, hogy szinte kötelező volt valamelyik fél mellett kiállni és segíteni a másik kiátkozását. Ebbe a játékba nem mentem bele soha, és inkább vállaltam, hogy cinikusnak minősítsék, az állásfoglalásra sürgető felhívásukra adott válaszomat, miszerint: „nem tudom, nem tartottam nekik gyertyát”. Ez a véleményem ma sem változott és a „felekre”, mindentől függetlenül, barátként gondolok.

A mi családunk tehát, saját értékrendünk szerint, zavartalanul, jól működött. A család bővülését, vagy inkább alapformájában való megszűnését attól számítanám, amikor, a hetvenes évtized végén megkezdődött a gyerekek „komoly” párválasztásának időszaka. Ebben sem volt semmi extra, vagy éppen extravagáns. Úgy látszik a családi hagyományok ebben is hatottak. Egyszer a balatonfenyvesi táborban látogattuk meg Györgyi lányunkat, aki  nagy titokzatoskodással mutatta, hogy ott a harmadik sátorban van a Lackónak tetsző Zita. Mondtam, hogy jó, de én csak öt vagy hat csitrit láttam, akik közül nehéz lett volna egyet kiválasztani. Aztán persze megismertük és nagyon egyetértettünk az ifjú választásával.

Az eljegyzés is „szabályos” volt, összejött a két család és együtt örömködtünk. De, mi tagadás volt is rá ok. Nagyon szépek voltak.

A jobb megismerés érdekében tettünk egy hetes tátrai kirándulást is.

Ezek után jött az esküvő, a lakodalom és már csak a fiú fele volt a mienk.

Györgyi és Karesz  összekerülése sem extra történet, de azért kedves és nekünk érdekes. Karesznek, a Körmenden szolgáló határőrnek, egy kecskeméti cimborája mutogatta a barátnője képét. A barátnő helyett azonban Kareszt jobban foglalkoztatta a képen látható másik lány, a mi Györgyink. Lehetőséget keresett (és talált is) egy személyes találkozásra. Megismerkedtek, és egy év levelezés következett, meg az eltávozások idején sok-sok együtt töltött idő. Ez utóbbi sem volt ellenére Györgyinek csak annyi mellékhatással járt,. hogy Zizike, a csodálatos, csak enyhén hisztériás, tacskó hölgy, akinek a rendszeres sétáltatása Györesz feladata volt, igen megkedvelte a katonaruhát (Lackó is épp abban az időben volt előfelvételis), és ha meglátott egy egyenruhást, azonnal farokcsóválva húzta oda a gazdáját az idegenekhez is. A katona örült a szép lány zavarának, aki nem annyira persze és szidta a kutyát, aki igazi tacskóként fütyült rá.

Leszerelés után eljegyzés, ...

majd esküvő. 

Ezzel megkezdődött következő életszakaszunk, nemsokára nagyszülőkké léptünk elő és örültünk, hogy gyerekeink nemcsak abban követték példánkat, hogy már harmincöt, illetve harminckét éve vannak együtt, hanem abban is, hogy náluk is egy fiú és egy leány született. Sőt közülük Peti, a legidősebb unoka, már házas és szeptemberben jön az első gyerek, természetesen fiú.

Így éltük mi túl, a sokak számára kritikus hetvenes évtizedet, nekünk mindvégig sikerült megőrizni, a hívatás, a munka és a család összhangját, meg talán, példánk alapján, azt a véleményemet is erősíthetem, hogy a család szerepe tényleg nem jelentéktelen.