Egy 8 danos nyugger ...

Az utóbbi időben gyakran röppenek fel hírek/kacsák a hadkötelezettség békebeli értelmezéséről, a sorkatonaság rendszerének esetleges felélesztéséről, ami persze a magamfajta nyolcdanosokat már nagyon régen nem érinti közvetlenül, de azért foglalkoztat, meg érdekel is a lemenőim sorsán keresztül.

Az internetezés káros(?) szokásának hódolva, megismertem olyan dolgokat, hogy Európában, alig van olyan állam, amely ma is fenntartja a sorkatonaságot, de ilyenek például Svájc és Ausztria is. Érdekesnek tartottam, hogy pont ezek, a mi országunk méretével egy csoportba tartozó államocskák ragaszkodnak ehhez a formációhoz. Azt nem gondolnám, hogy komolyan veszik és hiszik, hogy a honvédelmet önerőből is garantálni tudják. Hát akkor miért csinálják? Meg az is kérdés, hogy a polgárok hogyan viszonyulnak ehhez a kérdéshez?

Mint ismert, Svájcban bevett gyakorlat a fontos kérdések népszavazás útján való eldöntése. Ezt is feltették és a referendum szerint az emberek 73 %-a nyilatkozott a sorkötelezettség fenntartása mellett, és olyan vélemények is megfogalmazódtak, hogy ezt a kötelezettséget az országban élő külföldiekre is ki kellene terjeszteni, és a nők nagyobb mértékű bevonását is megfontolandónak tartják. A szomszédos Ausztriában 1955 óta van a 17-51 éves férfiakra kötelező sorkatonaság és különféle politikai alakulatok, pártok többször tűzték ki célul - főleg választások előtt - ennek megszüntetését, és el is érték népszavazás kiírását, aminek eredménye szerint a szavazók 60 %-a a fenntartás mellett nyilatkozott. Ennek alapján a korcsoport tagjai kötelező, hat hónapos katonai kiképzésen vesznek részt, vagy ha valamilyen vallási, vagy egyéb elfogadott indok alapján nem vesznek fegyvert a kézbe, kilenc hónapos polgári szolgálatot teljesítenek a Vörös Keresztnél, a mentőknél, szociális otthonokban, vagy más hasonló szervezetnél. Óvatosan nyilatkozom ki, esetleg még az öreg szamár vádat is vállalva, hogy számomra sem idegen gondolat egy ilyen sajátos nevelési eszköz alkalmazása, és szerintem  a mai ifjaknak sem ártana egy kis „kényszerközösségi tanfolyam”, mint ahogy nekünk sem ártott meg, sőt kijelenthetem, hogy  használt is a mundérban eltöltött idő és az ottani játékszabályok megismerése.

A két éves sorkatonai szolgálatról  nincs saját tapasztalatom, mert én a továbbtanulók kiképzésén vettem részt, de azt tudom, hogy a családok milyen komolyan vették a katona fiú életének fontos állomásait, így például az avatást is. A Cegléden élő Gyuri öcsémet (jobbról a második a képen), a kor szokásának megfelelően, jó messzire, Marcaliba vonultatták be, ami nem akadályozott meg bennünket, hogy a család képviseletében, ahogyan illik, az avatására elvonatozzunk. Kecskemét-Budapest Nyugati pu.-Budapest Déli pu.- Balatonszentgyörgy-Marcali útvonalon, három átszállással, alig hét órás utazással már oda is értünk. Az ünnepeltet messziről láttuk, de legalább ő is minket, és már indultunk vissza. (A világ változását érzékeltetve, felidézem, hogy egy hónappal ezelőtt meglátogattuk az Angliában, Reading mellett élő unokámat. Kecskemétről indultunk Ferihegyre két órakor és fél hétkor már egy pubban ültünk és ittuk a Guinness sört.) 

A saját tapasztalataimat a „Szép élet a katonaélet – főleg ha rövid” és a „Mégegyszer a katonaságról” című bejegyzésekben meséltem el, de volt még egy áttételes tapasztalási lehetőségem, amikor a fiam töltötte az előfelvételis tizenegy hónapot. A közgazdászok Kalocsán, a 37. Forradalmi Ezredben szolgáltak akkor, szerezték a katonai ismereteket és tapasztalták a kötelező együttélés szépségeit. Természetesen az ő avatására is elmentünk, persze lényegesen rövidebb ideig tartó utazással, mint Gyuri öcsém esetében, de a „kötetlen” együttlétet, itt sem volt egyszerű megoldani, mert ugye hirtelen kiengedtek a laktanyából ezernyi katonát, azzal a paranccsal, hogy Kalocsa közigazgatási határát nem léphetik át.  A kisváros minden négyzetméterén egymásnak örvendező szülők és katona fiúk ültek álltak, hevertek. A vendéglátóhelyek csordultig megteltek, de még egy szabad padot sem lehetett találni a városban. Ekkor támadt az az ötletem, hogy felhívtam Molnár Pista bátyámat, a Kalocsai Sütőipari Vállalat igazgatóját, aki kinyittatta irodáját, ahol jól el voltunk, ettük a vitt menázsit, meg eszegettük a vállalat minta csomagjainak tartalmát. Közben néztük a gyereket, akit anyukája megpróbált sajnálni, de mivel semmi jelét nem tudtuk felfedezni az elgyötörtségnek, elkeseredettségnek, megnyugodva vittük vissza a kaszárnyába. .

Akkoriban, az őszi betakarítási munkák szervezése kapcsán, napi kapcsolataim voltak a hadsereg képviselőivel, de mindössze kétszer kértem fiam ügyében a közreműködésüket, mert általában úgy gondoltam, hogy csak menjenek a dolgok a maguk útján. Az első alkalom, mint végül kiderült, még fölösleges is volt. Amikor az ízig-vérig katona Mészáros nagypapa meghalt, elképzelhetetlennek tartottuk, hogy a katona unokája ne legyen ott a temetésen. Hívtuk, de nem jött visszaigazolás, a mama meg az anyuka nagyon ideges volt és biztattak, hogy csináljak valamit. Hát én elmeséltem a bánatomat a HM-es összekötőnknek. A gyerek megjött, tisztelgett a papa sírjánál – tényleg nagyon megható jelenet volt. A temetés után Lackó fiam elmondta, hogy jó nagy kavarodást okozott a beavatkozásom. Megkapta a telefonüzenetet tőlünk a temetés előtt két nappal, az esti órákban. Kért, és kapott eltávozást a századparancsnoktól, de azzal a feltétellel, hogy másnap még részt vesz a harcászati gyakorlaton, a laktanyától jó távol, este pedig, amikor visszajöttek, elmehet, másnap reggelre hazaér, a temetésen ott lesz. Mindezt azonban velünk megosztani nem tudta, hiszen Kalocsáról Kecskemétre telefonálni, még egy civilnek sem volt egyszerű, nemhogy egy közkatonának. Másnap viszont a gyakorlat kellős közepén megjelent a parancsnok szolgálati Zsigulija a harcjárművek között, és abban érkező politikai tiszt határozottan közölte, hogy Király honvédnak véget ért a gyakorlat, azonnal vissza kell vinni Kalocsára, hogy elutazhasson a nagyapja temetésére. A századparancsnok mindenesetre nem vette jó néven, hogy a „legfelsőbb” szintről avatkoztak bele a nem is létező probléma megoldásába. Nem baj, fő, hogy a temetésen ott volt és az öreg tüzér az égből láthatta, hogy milyen deli legény az ő unokája.

A másik alkalom az egyetem befejezése után  történt, amikor még hátra volt a tartalékos tiszti gyakorlat letöltése. Nem tagadom, agitáltam, hogy minél hamarabb essen túl rajta, mert ismertem néhány esetet, amikor a jelölt húzta, ameddig lehetett és akkor vitték el, amikor már házas volt, meg a gyerek is megjött. Azt mondta, ha Szegedre mehet, és még decemberben bevonulhat, akkor jó. A Szegedet még csak értettem, mert a későbbi  Királyné, Dobák Zita kisasszony ott lakott, a decembert eleinte nem. Aztán kiderült, hogy azért, hogy a következő év augusztusára a fiatalok által már betervezett esküvő előtt be is fejeződjön az egész.  Felhívtam a kiskunfélegyházi hadtest parancsnokát, és tanácsát kértem, a teendőket illetően. Azt mondta, hogy kérésem unikum számára, mert már számtalan alkalommal kérték, hogy segítsen a bevonulás időpontjának eltolásában, vagy éppen elfelejtésében, de én vagyok az első aki azért jelentkezett nála, hogy segítsen a mielőbbi bevonulásban. Segített.  Az őrmester urat (vagyishát akkor még elvtársat) némi budapesti kiképzés után Szegedre helyezték csapatszolgálatra és ahogyan emlékszem, igen jól érezte magát. 

Az unokáim, Peti és Andris, korukból következően, már nem tapasztalhatták meg a katonaélet szépségeit, bár a nagyapai, apai történéseket csillogó szemmel hallgatva, többször ki is mondták, hogy érdekes lett volna kipróbálni. Ezzel a véleménnyel én is egyetértek. A svájci és ausztriai európai tapasztalatok valamilyen alkalmazása ténylegesen segíthetné az egyéni és a közösségi felelősség összhangjának alakulását, meg némi fegyelem, meg egymás jobb elviselésének megtapasztalását.

Szumma-szummárum: szerintem némi katonasági gyakorlat nem lenne ártalmas az ifjonti lélekre.

2014. június 23-án, hétfőn, ünnepélyesen megnyitották a 77. Hirös Hét Fesztivált, azt a nagyon kecskeméti rendezvényt, amelynek ugyan a kitalálása óta eltelt majd nyolc évtized alatt több elnevezése is volt, de a lényege a pillanatnyi államformától, politikai iránytól függetlenül, nem változott. Ezen a rendezvényen mutatta és mutatja be a város, polgárainak alkotókészségét, életerejét, a várható jövőbe vetett hitét. Bár már vagy három évtizede „csak” polgárként járom végig a bemutatókat, kóstolom a mindig állandó és mégis mindig más finomságokat, soha nem múlik el hatása annak a negyedszázadnak ami alatt munkámhoz kötődő, minden évben ismétlődő feladat volt az – akkor – augusztus végi rendezvénysorozat szervezése, sikeres bonyolítása. A megnyitót hallgatva számolgattam, hogy nagyjából fél évet tenne ki maga az ünnepi eseménysorozat, amelyben az én munkám is jócskán benne volt. Úgy vagyok én ezzel, mint az öreg tüzérló, amelyik ha égzengést hall is fellelkesedik, mert ez a hang az ágyúdörgésre, s ezáltal a fénykorára emlékezteti.

Az Hirös Hét jelentősége és mértéke, több éves visszaesés után, a város és a megye vezetőinek határozata alapján, 1958-ban kezdett újra lendületbe jönni. Már az első időktől kezdve a kiállításokat helyeztük a középpontba, de ezek mellett minden évben tudományos és szakmai összejövetelekre is sort kerítettünk, és fontosak voltak a népművészet bemutatói, no meg természetesen az evés-ivás.

A város környéki kisgazdaságok bemutatói mindig nagy közönségsikert arattak, de Kecskemét ekkor már megyeszékhely volt, így az ország egytizedét kitevő megye mezőgazdasági nagyüzemei és akkor még jelentős élelmiszeripara is szívesen mutatta meg, hogy hol tart. Persze ebben benne volt az egészséges szakmai vetélkedés is, mindenki különbnek akart látszani, mint a szomszéd.

Ezen viszont csak a közönség nyert és azért nem ritkán elhangzott olyan vélemény is, hogy jó volna ezekkel a bemutatott termékekkel az üzletekben is rendszeresen találkozni.

A rendezvény helyszíne eleinte a Vasútpark volt, ott készítettem a fenti fényképeket, mégpedig 1958-ban. Jól látszik, hogy a bejárat a KTE pálya és a park közötti betonútnál volt, és az is, hogy milyen hosszú sorok vártak a bejutásra.

Később a lebontott Don-kanyar helyén álló üres területen rendeztük a mezőgazdasági és élelmiszeripari seregszemlét, ahogyan az Tóth Sándor fotóriporter 1966-ban megörökítette. Volt olyan is, hogy a Széktói Stadion és környéke adott helyt a rendezvénynek..

Az országos szakmai érdeklődés és ismertség fokozását szolgálták a tudományos tanácskozások, szimpóziumok, bemutatók, amiket a fénykorukat élő kutatóintézetek, a kertészeti főiskola, a Magyar Agrártudományi Egyesület szervezett. Ezek menete: délelőtt tanácskozás, délután a kiállítások, bemutatók megtekintése, meg némi elmaradhatatlan „termékbemutató”. Így a vendégek pallérozódhattak szakmailag, és ami nekünk nagyon fontos volt, megismerhették és terjeszthették a „Kecskemét, mint a magyar kertészettudomány központja” gondolat erejét. A jelen és a jövő bemutatása mellett, fontosnak tartottuk a szakmai múltunk kivállóságai előtti tisztelgést  is. Így, 1974-ben, az Erdei Ferenc Művelődési Központ nagytermét megtöltő, III. Nemzetközi Agrárgazdasági Konferencia résztvevői teljes létszámban kivonultak a Miklóstelepi Szőlészeti Kutatóintézetbe és megkoszorúzták Miklósvári Miklós Gyula, az európai hírű szőlőnemesítő, Strobl Alajos tervei alapján készült, 1894-ben felavatott emlékművét. Ha valaki még szeretné látni, jó lesz ha siet, mert ez a tiszteletet parancsoló és az értelmes munkára buzdító emlékmű igencsak lepusztult – a végét járja. Az alábbi képen (Szórád Péter felvétele a szoborlap.hu oldalról) még viszonylag jobb állapotában látható.

Az egymásra rakodott sok emlék felidézése szinte lehetetlen, de van néhány olyan történés, amit nem lehet elfelejteni. 1976-ban hatalmas várakozás előzte meg az egyébként szokásos rendezvényt, mert a kialakuló program messze túlmutatott a megye határon, sőt… Puja Frigyes, akkori külügyminiszter a mi rendezvényünk részévé tette az úgynevezett diplomata szüretet, amire meghívást kapott valamennyi diplomata, ráadásul családostól és többnyire el is jöttek. A városi, de főleg a megyei vezetés meg úgy gondolta, hogy akkor most már ne aprózzuk el a dolgot, és meghívták a teljes magyar kormányt, amelynek mintegy fele el is fogadta. No meg az MTA elnökét, a tudományos kutatóintézetek vezetőit és valamennyi megyei tanács és megyei jogú város tanácselnökét. 

Ez nekünk, a nagy tisztesség mellett persze extra feladatot is jelentett. Összeállítottuk a programot, szerintem nagyon jól sikerült összeállítás volt. Ime: Tíz órakor érkezés, a vendégek kikísérése a Helvéciai Állami Gazdaság Köncsögi kerületébe, ahol némi szüreti „játékok”, majd igazi magyaros ebéd. Délután a vasútkerti kiállítások megtekintése, mindenütt az érintett első számú vezetők közreműködésével, majd a város közepén, a művelődési központ előtt kialakított és protokollárisan is elhatárolt ideiglenes lelátókon, a díszes vendégsereg előtt, menettánc, meg egyéb szépséges „népiesch” bemutatók.

Igen, de az időjárás-felelősnek nem szólt senki és az adott napon folyamatosan, megállás nélkül zuhogott a hideg őszi eső, és nagyjából tíz fok volt a „meleg”. Némi pánikhangulat után, úgy döntöttünk, hogy nem indulunk rögtön Köncsögre, hanem a Vasút kertben kezdjük a programot. Ott meg egyetlen pavilonban, sátorban sem volt főnök, csak némi riadt ügyeletes személyzet, mert ugye a főnökök délutánra számítottak a vendégekre. A tetejébe a biztonságiak is idegbajt kaptak, mert összekeveredett a diplomáciai sereg, a kormánytagsággal, meg mindenki mindenkivel. Mi is csak spekuláltunk, hogy most mi lesz, amikor érkezett, a megyei elnök felesége, Gajdócsiné, a külügyminiszter asszonyával Pujánéval, aki egy nagyon dinamikus menyecske volt, és megszólalt: „ honnan jön ez a finom sült kolbász illat, drágám”, Pesten nem lehet ilyent kapni. Gajdócsi elnök úr is hallotta ezt és odaszólt nekem: „Laci intézkedj”. Bevágtattam a félegyházi húsüzem által „üzemeltett” sütögetős sátorba, ahol természetesen nem volt döntési jogú főnök egy sem, csak a főszakács, aki már a délutánra készülve tette a dolgát. Arra az utasításomra, hogy azonnal kezdje meg a kiosztást, beijedt, hogy ezt a biztonsági szolgálat orvosa(?) még nem vizsgálta be és ő addig nem adhatja ki. Mondtam, hogy egyél belőle, ha megfájdul a hasad, szóljál. Negyed óra múlva, a szakadó esőben miniszterek, elegáns nagyköveti feleségek, a mozambiki külügyminiszter - aki éppen akkor volt Magyarországon és a magyar kollégája meghívta a szüretre -  és mindenki más, ette a papírálcáról a kolbászt és itta hozzá a szomszédos „pezsgő palota” hangzatos elnevezésű deszkatákolmányból származó, néhány kiszolgáló lányka által felhordott pezsgőt. Mi meglehetősen riadtan figyeltük a helyzetet, de nagyon megnyugodtunk, mert ritkán látni együtt ennyi elégedett embert, mint ott volt. (Az alábbi kép ugyan nem pont ezen az eseményen készült, de jól adja vissza azoknak a rögtönzött étkezdéknek a hangulatát, amelyek az előző történetben iy oly fontos szerepet játszottak.)

Valahogy kitereltük a társaságot Köncsögre, ahol persze szüretről szó sem lehetett, mindenki ült a nádas féltető alatt és pálinkázott, borozgatott. Megebédeltek, boldognak látszottak, mert nemcsak szüretről, de protokollról sem lehetett szó, így teljesen normális emberként élvezhették ezt a kissé hűvös, de nagyon emberi szituációt.

A városba való visszatérést a biztonságiak „segítették”, de becsúszott egy kis hiba, mert ugye eredetileg a művelődési központ előtt kellett volna elhelyezni a vendégeket és várni a menettáncot, de szakadt az eső és ma sem tudom kinek az ötleteként a teljes vegyes társaság bevonult a nagyterembe, ahol Gila Jancsi direktor úr elindította a műsort. Ekkor értem oda és mivel a pesti biztonságiak láthatták, hogy korábban is mindenütt ott nyüzsögtem, meg bőrkabát volt rajtam, odajött egy és jelenteni akart, mondtam, hogy ne tegye, mert a kabátom csak az eső miatt ilyen. Lényeg az, hogy a főnökük nagyon keményen követelte, hogy azonnal hagyják abba a műsort és mindenki menjen a dolgára. (Csak nem ilyen finoman szövegezett). Megtörtént és tudomásom szerint senki nem reklamált, csak dicséretet kaptunk csőstül, bár annak nagy része nem minket, hanem a fertelmes őszi időjárást illette volna, de azért nekünk is jól esett. Sajnos erről az eseményről egyetlen képpel sem rendelkezem, de ha lett volna is ilyen, valószínűleg az illetékesek lebeszéltek volna a nyilvánosságra hozásáról.

Pünkösdkor, a tőserdei sütögetés közben, ahogyan a régen látott barátok között szokás, emlékeket idéztünk fel. Szó esett, többek között, az 1978-as fogathajtó világbajnokság körüli kalandjainkról is, aminek az is adhatta az apropóját, hogy  mindössze néhány száz méterre voltunk a hercegi vendég titokzatos szállásától.

Azóta Kecskemétet és környékét a fogathajtás országos központjaként tartják számon, az idei nyárra is esik egy két verseny, de ez a mi időnkben még nagyon nem így volt. Az 1976-os hollandiai vébén a magyar csapat többedszer is tarolt és a nemzetközi szervezetek úgy gondolták, hogy ezek után illendő volna Magyarországnak is ebben a sportágban világbajnokságot szervezni.

Azt nem tudom, hogy milyen előzmények után, de a megyei vezetés 1977 karácsonya és 1978 újéve között elvállalta a vébé Kecskeméten történő megszervezést. Ezek után - gondolom azért, mert lovakról van benne szó - úgy döntöttek, hogy a verseny feltételeinek a megteremtése, vagyis a hadtáp munka,  a Megyei Tanács Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztályának a feladata legyen. Ez a hatvannyolc fős csapat eddigre már megoldott sokféle feladatot, de  a vébé szervezés igencsak nagy falatnak látszott, mert csak nagyon ködös elképzeléseink voltak, hogy tulajdonképpen mit is kellene csinálni. Próbáltunk tájékozódni a lovas szövetség vezetőitől, mert úgy gondoltuk, hogy nekik lehetnek idevágó ismereteik. A versenyre magára, a csapat felkészítésére, a verseny  bonyolítására voltak is, de  mi nem erre voltunk kíváncsiak, hanem olyasmire, hogyan lehet elhelyezni több száz lovat a versenypálya közelében, azokat takarmánnyal ellátni, a csapatok tagjait, a versenyzőket, a segédhajtókat, a lóápolókat, meg egyéb tartozékokat a lovak közelében, megfelelő szinten elhelyezni, beleértve az angol királynő férjét, Fülöp herceget is. Nekünk kellett kitalálni a verseny  maratoni számának útvonalát, valamint az akadálypálya helyszínét. A lovas szövetség vezetői dr. Pál János, dr. Várady Jenő, meg  munkatársaik szerint ez külföldön úgy történik, hogy a verseny végén kihirdetik a következő vébét rendező országot, ahol létrehoznak  egy szervezőbizottságot és két év alatt felkészülnek. Nekünk erre mindössze egy félévünk volt. De megoldottuk.

A lovak és a személyzet elhelyezését a Fémmunkás Vállalat félig kész termelőcsarnokaiban biztosítottuk, amelyek közel voltak a széktói stadionhoz. A mérnöki gárda nagyon nem örült ennek, hiszen a precíziós gépek befogadására készült csarnokokba lovak költöztek, szénát és egyéb takarmány tároltak, a lóápolók gondozták, kefélték a "versenyzőket". Lehet, hogy aggályuk nem volt teljesen alaptalan, mert elmondásuk szerint, a beállított gépekre még évek múlva is hullott a lópor.

Fülöp herceg megfelelő szintű elhelyezésének megoldása is növelte gondjainkat, majd eszünkbe jutott, hogy kikérjük    Abonyi Imre bátyánk véleményét,  akiről tudható volt, hogy szoros sportbarátság fűzi a herceghez. Megnyugtatott, hogy a herceg igazi sportember, így verseny idején nincsenek extra igényei. Magyar Feri a Szikrai állami gazdaság igazgatója javasolta, hogy  a gazdaság szolgálati villája, amelyben a revizorokat szokták elhelyezni alkalmas lehetne.  Az is volt, még a biztonsági szolgálat sem emelt kifogást ellene, valakikkel úgy egyeztek meg, hogy a kerítésen belül a herceg kísérete, a kerítésen kívül a magyarok biztosítanak. A verseny ideje alatt a környező kertekben mindig „kapálgattak” is jól fejlett fiatal emberek.  A szálláshely hollétét csak néhányan ismertük és jól szórakoztunk a nyilvánosságban terjengő – terjesztett – híreken, hogy pl. a herceg Solton a megyei üdülőben lakik és naponta helikopter hozza, de beszéltek a bugaci vadászházról, meg az angol követség budai vendégházáról is. A helyszínt be kellett mutatnunk az angol nagykövetnek és feleségének is, aki fehér kesztyűs kézzel tapogatta végig a fürdőszoba berendezéseket és minden jóváhagyott. Volt egy kérdése a nagykövet úrnak is: „hol van az a csengő, amely megnyomásával a herceg a hátsó kis épületben lakó gondnokot hívhatja”, Magyar Feri közölte: csengő nincs, ki kell küldeni az inast, hogy szóljon a gondnoknak. A herceg egyébként tényleg nagyon kellemes és jó humorú ember volt, tetszett neki a barackpálinka is, meg gondolom a szűkebb kíséretének is, mert a vendéglátásért felelős kollégát a frász kerülgette, amikor alá kellett írnia a herceginek tulajdonított, több mint száz palackos fogyasztást.  

Részese voltam a verseny  maratoni útvonalának kialakításának is. Úgy gondoltuk, hogy a vébé szélesebb nyilvánosságának bemutatjuk  a Kecskemét környéki kertkultúra magas színvonalát és szépségeit. A Széktói Stadionból a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet miklóstelepi részlegének kertjén keresztül, a tizenkilencedik század végén épült szépséges borospince platóján át, majd jól művelt szőlőültetvények között Hetényegyháza egyik hosszú utcáján végig, a nyíri erdőbe vezetett a pálya, ahol is felépítették az akadályokat. Visszafelé a Nyíri úton, az akkor még nem létező arborétum helyén, a kis dombon álló Mária kápolna előtt jöttek a fogatok. Jó néhányszor végigjártam a kötelező bemutatások során ezt az utat, és nagyon büszke voltam, amikor láttam, hogy a vendégeket mindig lenyűgözte, hogy milyen szép és gazdag a mi vidékünk.

Az emlékek felidézésének hatására nosztalgiázhatnékom támadt, magam mellé vettem Ruzsa Leó barátomat, a Kutató volt gazdasági igazgatóját és végigjártuk a régi utat. Hát nem volt maradéktalan az örömünk. Ahol valamikor pezsgett a tudományos  élet, sorra születtek a nemzetközi elismerést is kiváltó eredmények, a kutató és a volt vincellériskola patinás épületei bezárva (felső kép), egyedül a még ma is korszerűen műszerezettnek számító laborszárnyban tevékenykedik dr. Szegedi Ernő kutató és három munkatársa, a nagyhírű pince megközelíthetetlen, a szőlőtáblák messze nem a régi rendezett képet mutatják. A Hetényi utca nem okozott csalódást és a Sulyovszky erdőben harminchat évvel ezelőtt felállított világbajnoksági akadály maradványai (alsó kép), amelyben a herceg és fogatbírója Abonyi Imre fölborult, emlékeztetett a több mint ötvenezer látogatót vonzó rendezvényre. 

Az elmúlt évtizedekben a város már többször volt helyszíne sikeres fogathajtó világbajnokságnak. Valószínűleg ezek szervezése és kivitelezése profibb lehetett, mint a mi rögtönzésünk volt, de az elsőséget senki nem vitathatja el tőlünk. 

Az előző részt ott fejeztem be, hogy Berend T. Iván elment Amerikába. Évekig csak felületes információm voltak róla, annyit tudtunk, hogy a Los Angelesben lévő Kaliforniai Egyetemen (UCLA) tanít, intézetet vezet, meg néhány könyvének megjelenéséről hallottunk. 2005-ben kaptam tőle egy levelet, hogy két kollégájával és feleségeikkel európai körutat tesznek, és ha lehet, engem is meglátogatnának, szívesen tájékozódna, hogy hol tart a magyar valóság. Jó érzés volt. Úgy, mint régen, tisztességgel megszerveztem a nagyon rövid látogatás programját. Sétáltunk a városban, erről a fiam csinált néhány fényképet a színház előtt, megnéztük a városháza dísztermét, elmentünk Bugacra, ahol az egyik feleség, amikor meglátta a nyereg nélkül lovagló csikósokat, felkiáltott „Jesszusom, indiánok”.

Majd meglátogattuk Szabó János uramat, lajosmizsei nagygazdát, akinek pályázatokat készítettem a szarvasmarha istállójához és aki kérésemre nagy szeretettel fogadott bennünket, igazi magyaros vendéglátásban részesítette a vendégeket.  Szabóné fergeteges sikert arató kemencés túrós lepényt sütött, János gazda büszkén mutatta a 120 tehenes gazdaságát és Iván kérésére mesélt gyerekkoráról, amikor a kuláknak minősített édesapját látogatták a börtönben, meg arról hogyan élt a helyi szakszövetkezetben, majd a rendszerváltás után hogyan építette föl, a vendégekben nagy elismerést kiváltott modern farmgazdaságát.

2007-ben, adtuk vissza a látogatást, amikor fiammal és két fiú unokámmal Kaliforniában tettünk egy körutazást. Egyébként az, hogy erre sor került, részben éppen Ivánnak köszönhető.. Az előző évben ugyanis a fiam és egy egyetemi barátja családostól elment "felfedezni Amerikát". Segítségemet kérték, hogy Los Angelesben találkozhassanak kedves volt professzorukkal. Iván nagyon szívélyesen fogadta és kalauzolta őket a városban.

Eközben kérdezett rá, hogy én miért nem vagyok velük? Amikor a fiam ezt itthon elmesélte, bennem is megfogalmazódott, hogy miért is ne látogathatnám meg egyszer én is őt? S mivel Andris unokám valamilyen ok miatt kimaradt az előző utazásból, Peti pedig éppen abban az évben fejezte be az egyetemet, s ezért "jogosulttá vált" egy nagy kalandra, négyen belevágtunk a "Generations Tour"-ba, ahogyan a fiatalok elnevezték a közel három hetes körutat. Erről később még mindenképpen fogok írni,  most csak a régi baráttal való találkozást szeretném felidézni. Nagyon jól esett a meleg fogadtatás, a kalauzolás a tizennyolc milliós Los Angeles  belvárosban és az óceán partján. Mondtam is a fiúknak, hogy nem sokan vannak Magyarországon (főleg az ő korosztályukban) olyanok, akinek a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Kaliforniai Egyetem tanszékvezető professzora főzi meg és önti ki a reggeli kávét. A látogatás felejthetetlen hangulatát épp csak érzékelteti az alábbi néhány fénykép.

Néhány napot náluk laktunk, csak így lehet megérezni, hogy mit jelentenek a számunkra innen nézve csak érdekességnek tűnő hírek, hogy Los Angeles a Szent András törésvonalon, állandó földrengésveszélyben van. Az első este Kati a háziasszony ágyazott számomra Iván dolgozószobájában és szedte le a heverő melletti polcról a vázákat. Gonoszkodva megjegyeztem, hogy ne féljen, nem fogom lerúgni őket. Nem a vázákat félti, válaszolta, hanem ha éppen földrengés lesz, ne essenek a fejemre. Megmutatta, hogy az interneten van egy oldal, amely folyamatosan mutatja a pillanatnyi helyzetet és nem múlik el szinte egyetlen óra sem úgy, hogy valahol ne lenne egy-egy apróbb rengés és bármikor lehet nagyobb is. Megmutatták azt is, hogy a szép tágas villa tulajdonképpen deszkából épült, ugyancsak a földrengésveszély miatt.

Iván beszámolt amerikai életéről, elmondta, hogy az intézet vezetését, így hetvenhét évesen már nem vállalja, de az oktatásban és az egyetem testületi vezetésében még részt vesz és mindemellett egymásután írja a könyveket. Lefényképeztem azt a könyvespolcot, ami természetesen nem a falra volt szerelve, hanem a földön állt és az „amerikás” könyveit, meg azok különféle kiadásait tartalmazta. Vessenek rá egy pillantást. Nem semmi. 

Azért lenne még néhány dolog, amit mi is másolhatnánk és megvalósíthatnánk itthon is, gondolok arra, hogy nálunk az egyetemi oktatókat is igyekeznek minél előbb lenyugdíjazni, elhajtani, ott meg azt vallják, hogy ameddig szellemileg aktív és képes tanítani, el sem engedik.

Iván megmutatta az egyetemet is, hát nem a mi méretünk. A három karon mintegy százezer hallgató, az oktatók ezrei, a világ minden részéből itt dolgozó vendég professzorok százai, és hallatlanul magas színvonal. Az Államokban több mint háromezer egyetem van és az UCLA orvoskarának és társadalomtudományi karának „bérelt helye” van az első három helyen. A gazdasági kar „gyengébb”, az csak az első tízben van. 

Több évtizedes kapcsolatunk összegezését fogalmazta meg Iván, abban a levélben, amit a nyolcvanadik születésnapomra küldött. A nekem kedves levél másolatát a következőkben mutatom be. 

--------------------------------------------------------------------------------

Nem tartozik a témához, de fontos dolog történt a blog életében, és ezt megosztom a hűséges olvasókkal. Benne voltam a tv-ben!

A helyi televízió készített velem egy interjút a Múzsa című, heti gyakorisággal képernyőre kerülő kulturális magazin számára. Az adást itt lehet megnézni, 9:04-től 16:13-ig tart a beszélgetés.

Az előző bejegyzésekben felidéztem, hogy a hetvenes években milyen nagy fába vágtam a fejszémet, és azt is elmeséltem, hogy mire jutottam végül. Az ismeretek bővülése, a világlátás nagyobb perspektívájú gyakorlatának elsajátítása mellett, volt még ezeknek az éveknek egy olyan hozadéka is, amit nem papírok bizonyítottak, hanem, annál is értékesebb, emberi kapcsolatok kialakulása alapozott meg. A Berend-tanszék (azaz a Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságtörténeti Tanszéke) kollektívája, ahova az apiránsvezetőm,  Szakács Sándor is tartozott, befogadott. A tudományos fokozattal már rendelkező Szuhay Miklós (Berend T. Ivánnal a '70-es évek első felében közösen írt gazdaságtörténeti munkájuk a mai napig időtálló), Simon Péter, a fiatalabbak Bene János,  Kövér György, Pécsi Vera egyenjogú partnerként, kollégaként kezeltek, részt vehettem a tanszéki rendezvényeken, elvárták és elfogadták a gyakorlattal alapozott véleményemet. Jó volt velük lenni. Szakács Sanyival persze hivatalból is szorosabb, gyakoribb volt a kapcsolunk. Többször szerveztem külföldi professzor kapcsolatai számára megyei tanulmányutat. A megye mezőgazdaságának sajátosságai, elsősorban a tanyarendszer  és a lazább szervezésű szövetkezetek sikerei határainkon kívül is kiváltották az érdeklődést. Ezek a látogatások szakmailag is értékesek voltak, de most inkább néhány kedves, emberi történést idézek fel.

A berlini Humboldt Egyetemről jött egyszer egy ott vendégprofesszoroskodó japán, aki magyar tanyákat szeretett volna látni. Egyik helyre, némi szervezés alapján, ebédmeghívást is kaptunk. A helyi kísérőnk, meg mi hárman ültünk az asztalnál, a háziasszony, meg az olyan 14-15 év lánya felszolgált, és amikkor éppen nem kellett hozni semmit, ott állt mögöttünk. Engem zavart, hogy miért nem ülnek velünk, kísérőnknek súgtam is, aki azt mondta, hogy ez arrafelé így szokás, ha ilyen „komoly” vendégek vannak, az asszonynép nem ül, vagy nem ülhet(?) az asztalnál. Elmondtam a japánnak – cca. úgy beszélte a németet, mint én – hogy mi a helyzet. Elkezdett mosolyogni és bólogatni, hogy ez pont így jó, náluk is ez a dolgok rendje. Ilyen kicsi ez az Eurázsia.

Egy másik japán professzor látogatása alkalmából tanultam meg, hogy a legendás udvariasságuk, meg a japánok viszonya az alkoholhoz milyen galibát okozhat, ha nem figyelünk oda. Egy szövetkezeti pálinkafőzdében jártunk, ahol tartottak egy „termékbemutatót”. A kóstoló pohárba csak keveset töltöttek, de többféléből. A vendégre nem figyeltünk eléggé, ő meg gondolom udvariasságból nem tartotta illendőnek a pohár tartalmának kiöntését, meg a pálinka kiköpését, hanem lenyelte. Ekkor láttam először japánt részegen, nemcsak csúnya, hanem ijesztő látvány is volt. Alig tudtuk életre kelteni, és ahogy elmesélték, a megvigasztalása sem volt könnyebb, annyira szégyellte magát.

A legtartalmasabb és az aspirantúra évein immár négy évtizeddel túlnyúló emberi kapcsolatom Berend T. Ivánnal alakult ki és működött,  amikor az engem befogadó tanszék vezetője, majd az egyetem rektora, később pedig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, és működik jelenlegi, máig aktív  amerikai professzor  korában is. Számomra megtisztelő, hogy a valóság forrásait kutató tudós mondjuk úgy, vidéki tanácsadója lehettem. Azt a gyakorlatot sikerült kialakítani, hogy amikor a külföldi professzor, vagy akadémikus vendégeinek kellett helyszíni, vidéki programot, látogatást is szervezni és ezt én tehettem, akkor olyan tematikus programokat állítottam össze, ami elsősorban neki szolgált gyakorlati tapasztalattal, de a vendégek is ismerkedhettek a magyar valósággal és természetesen a vendéglátással is. Az akadémia elnökeként hivatalos találkozói is voltak a megye vezetőivel de ilyenkor a protokoll ment, ez nem a mi szakmai világunk volt, s legfeljebb egy intéssel üdvözöltük egymást.

Az hogy ő milyen komolyan vette ezeket az alkalmakat, használta fel a tapasztaltakat, bizonyítja az az eset is, amikor fiam a közgáz egyetem hallgatójaként hazajött és kérdezte, hogy járt-e nálam mostanában Berend tanár  úr. Mondtam hogy igen, de miért kérdezed. Csak azért, válaszolta, mert megismertem a szövegedet.

Az is aranyos eset volt, amikor a Kiskunmajsai szakszövetkezetben a melléküzemi tevékenységgel ismerkedtünk. A vele lévő két vendég egyike, egy szigorú külsejű, nagyon precízen kérdező és jegyzetelő hölgy volt, akit az egyik amerikai egyetem társadalomtudományi karának dékánjaként mutatott be, megjegyezve, hogy az előző férje egy magyar valaki volt, de ő nem beszéli a nyelvünket. A szövetkezet konyakmeggy üzemét látogattuk, amikor egy dolgozó behozott egy kancsó, szemmel láthatóan, nagyon hideg valamit, mint később kiderült azt a konyakot, amiben a meggyet áztatták. Hallgattuk az üzemi tájékoztatót és nem vettük észre, hogy a dékán asszony üdítőnek nézte és lehúzott belőle olyan két decinyit. Hát volt hatása, egyből eszébe jutottak a korábbi férjétől tanult magyar szavak, mondatok, és azokat a hozzájuk illő hangsúllyal alkalmazni is kezdte. Nem tudom mi volt az exférje foglalkozása, de ő, a tőle tanultak alapján,  akár a fuvaroskocsisok egyetemének rektoraként  is megállta volna a helyét.

Itt járt Iván a rendszerváltás idején is egyszer, amikor „panaszkodtam” neki, hogy egy helyi szennylapban valaki, a védésemen a kulákság apoteózisának nevezett  értekezésemet, bolsevik párttörténetként  minősíti és mocskolja. Válasza ez volt: „örülj neki, az a munka amit mindkét oldalról így támadnak biztos, hogy nem jelentéktelen”.

Aztán fogta magát és elment Amerikába. Szerencsére a kapcsolat ezután sem szakadt meg közöttünk. De erről majd legközelebb.

Az előző két bejegyzésben elmeséltem, hogy mire vezetett kíváncsiságom, hogyan kerestem a válaszokat a munkám során felmerült, esetenként a napi politikához képest csiklandós, kérdésekre, meg azt is, hogy  a válaszok megszerzése érdekében, az elején nem igazán átlátott, meglehetősen meredek utat választottam és jártam végig.

Arra gondoltam, hogy ha már ilyen részletesen bemutattam a kandidátusi értekezés megvédéséig vezető utat, talán nem lesz érdektelen röviden összefoglalnom, hogy mi is van tulajdonképpen leírva ebben a dolgozatban.  A kutatási megállapításaimat (végső soron tehát a kérdéseimre kapott válaszokat) az értekezés mellett  kötelezően beadott „Kandidátusi értekezés tézisei” című, mindössze tizenöt oldalas füzetecske, kijelentő módban tartalmazta. Ennek második fejezetében mutattam be a tőkés agrárfejlődés négy fő irányát a megyei gazdatársadalom kialakulásában, s mutatom be most is. (És elnézést kérek azoktól az olvasóimtól, akik a humoros történetek és/vagy a fotók miatt keresnek fel, ezúttal mindkettő elmarad ...)

Első csoportot jellemzően Kecskemét képviseli. A város évszázadok során szerzett kiváltságait mindvégig megőrizte, földesuraival vívott harcaiból többnyire győztesen került  ki. 1868-ra befejezte a megváltakozást, már 1801–től kezdődően céltudatos parcellázási politikát gyakorolt, ami elindítója lett a homoki szőlő- és gyümölcskultúra kialakulásának.  A huszadik század elejére kialakult a Duna-Tisza közi parasztpolgárnak az a típusa, aki intenzív szőlő- és  gyümölcstermelést, valamint állattenyésztést folytatott, termelését a  piaci igényekhez szervezte és az előállított termékeinek egy részét feldolgozás után értékesítette, azaz kilépett a hagyományos – döntően önellátó – paraszti gazdálkodás köréből. Többségük rendelkezett a gazdálkodás feltételeit biztosító tanya mellett városi  házzal, részt vett a város és esetenként valamelyik egyház vezetésében, élvezte és használta a város nyújtotta kulturális lehetőségeket. Kecskemét mellett ezt az irányt képviselte többek között Dunavecse, Izsák, és Jánoshalma. Az agrárfejlődésnek ez a típusa mintegy 300.000 katasztrális holdat képviselt.

A második csoportot a Duna-Tisza közi telepes községek gazdái képviselték. A német, szlovák és délszláv telepesek különféle állami vagy földesúri támogatással kerültek az elnéptelenedett hódoltsági területekre. Ezek az ország más részein lévő nagybirtokok jobbágyainál jobb helyzetben voltak. Nagyobb jobbágytelket és egyéb kedvezményeket kaptak, gazdaságilag gyorsabban erősödtek és végső soron  az 1849-es jobbágyfelszabadítás után, amikor jobbágytelküket tulajdonba kapták, kedvezőbb feltételekkel indulhattak az önálló, „amerikai utas” agrárfejlődés útján. Kultúrájukat, vallásukat, gazdálkodási szokásaikat, gyakorlatukat eredeti hazájukból hozták, és élték új hazájukban is.   Ezek a települések, mintegy 150.000 katasztrális holdat foglaltak el.

 A harmadik csoport kialakulása megyénkben, a polgári agrárfejlődés előzménye szempontjából fontos eseménnyel, az 1745-ös megváltakozással, a redemtio-val kezdődött.   A jászkunok  gazdálkodása a korábbi évszázadokban a földek közös használatán alapult, ez nem változott azután sem, hogy I. Lipót császár 500.000 rajnai forintért elzálogosította a Német Lovagrendnél a hármasságot, a jászok, a nagykunok és a kiskunok által használt területeket. Mivel a jászkunok ebbe helyzetbe nem nyugodtak bele, külső erő nem tudott mit kezdeni a földekkel, Mária Terézia „kegyelmesen” hozzájárult, ha az ötszázezer forintokat és kamataikat befizetik a kincstárnak, visszakapják a földeket és ősi jogaikat. Összeszedték a megváltási összeget, de a közös használat helyett ekkortól az összeadott megváltási ár arányában felosztották a földeket, kialakult a magántulajdon, erőteljes társadalmi rétegeződés és erőteljes gazdasági növekedés  kezdődött. A megváltakozáshoz anyagi erőt biztosító személyek lettek a redemptus-ok, akik egyrészt erőteljesen vigyázták ősi jogaik érvényesülését, másrészt pedig birtokaikon korszerű árutermelést  folytattak. Ezek a  kiskunsági területek mintegy 450.000 katasztrális holdat foglaltak el.

A negyedik csoportot  a Duna árterületének és holtágainak védelmében fekvő ősi magyar falvak gazdái képezték. Ez a térség kevesebb pusztulással vészelte át a törököt, viszont az érsekségi nagybirok és a Duna közé beszorulva az itteniek, csak úgy tudtak megélni, hogy korán rátértek az árutermelő gazdálkodás útjára. Paprikát és egyéb fűszernövényeket termesztettek, azokat fel is dolgozták és a Duna biztosította lehetőségeket kihasználva nagyobbrészt a fővárosban értékesítették.

A fentiek szerint az „amerikai utas” agrárfejlődés lehetőségei a megye háromnegyedén adottak voltak. Az ezernyolcszázas évek végén az ország hagyományos szőlőterületeit lepusztító filoxéravész hatása, miszerint a térség homokterületei immunisak voltak a gyökértetű pusztításával szemben, tovább erősítette és végleges  formájában alakította a paraszti gazdaságokat, mert a közel százezer katasztrális hold szőlő telepítés nagyobb része ebben a kőrben történt.

A parasztgazdaságok tömege jellemzően olyan erőt képviselt területünkön a két háború között, hogy a mezőgazdaság állami regulázására, befolyásolására létrehozott és országosan, elsősorban a nagybirtokok és birtokosok érdekeit képviselő agrárkamarai rendszer  helyi szervezete szembekerült a központi akarattal és rendre  a helyi gazdatársadalom érdekeit szolgáló lépéseket tett.

 A második világháború után tovább erősödött az országostól eltérő jelleg. A háború itt gyorsan vonult át, lehetőség volt az őszi növények betakarítására, a tanyákon, a kisgazdaságokban több készlet maradt meg, mint a nagybirtokok magtáraiban, A földosztása ezen a területen nem okozott nagy változást és inkább. az országosan jellemzően kialakult birtokviszonyok kezdtek ehhez a térséghez hasonlítani. Az viszont nagy különbség volt, hogy az itteni gazdák rendelkeztek a területűk műveléséhez szüksége eszközökkel, voltak gazdálkodási ismereteik, tudtak alkalmazkodni a piaci igények változásaihoz. A nagy birtokokból földet kapott embereknek sem felszerelésük, sem gazdaságik ismeretük nem volt, csak nagyon lassan tudtak előre haladni. Ebből következett, hogy Bács-Kiskun megye termelési eredményei mindenféle begyűjtési és egyéb megszorítások ellenére gyorsan meghaladták a háború előttit. Az itteni gazdák sokáig ellenálltak az árszervezésnek is, majd amikor az megtörtént olyan megoldásokat alkalmaztak, amelyek teljesen idegenek voltak a sztálini kolhoz rendszertől.

A kérdéseimre én is választ kaptam. A történelmi folyamatok ismerete és figyelembevétele nélkül, meg főleg csak erőből, nem lehet sem gazdaságilag, sem politikailag helyes döntést hozni. Ennyi. Persze arra is rájöttem, hogy ezt már évezredekkel megfogalmazták előttem, de sebaj, kicsit torzítva mondást: más kárán/példáján tanul az okos,  a hülye meg a sajátján sem. Tőlem ennyi tellett.

Egyébként a rendszerváltással is nagyot fordult a világ és azért ekkor sem lett volna teljesen felesleges figyelembe venni, ami lejátszódott és aminek esetleg még ma is hasznát lehetne venni.

 1973 júniusában megkaptam a végbizonyítványt az aspiránsi tanulmányok sikeres befejezéséről, ami azt igazolta, hogy átrágtam magam a kásahegyen, folytathatom a kandidátusi végcél eléréséig tartó utamat. Folytattam is. Már csak az értekezés megírása, munkahelyi vitában való megvédése, a végleges változat és a tézisek összeállítása, benyújtása és a nyilvános vitán való megvédése volt hátra.

Ja, meg a napi munkám végzése, ami jelentősen feldúsult, mert ezerkilencszázhetvennégy elején Gódor Jóskát, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztály akkori vezetőjét, megválasztották Kecskemét város tanácselnökének, engem meg -  kérésem ellenére - kineveztek osztályvezetőnek.  A megye agrárjellegéből következően ennek eleget tenni meglehetősen vaskos feladat volt, de a három helyettesemmel, Molnár Miskával, a gyakorlat mesterével, Pfennig Gyuszival az országos hírű kertésszel és Szűrszabó Dénes ifjú agrármérnökkel, valamint az Megyei Állategészségügyi Állomás, a Megyei Növényvédő Állomás, az Állattenyésztési Felügyelőség, az Élelmiszerfelügyelőség és a Megyei Földhivatal igazgatójával, akik egyben a megyei osztályvezető szakhelyettesei voltak, sikeresen elvezényeltük a megye élelmiszergazdaságát.

Az saját dolgaimhoz viszont így sem volt egyszerű megteremteni szükséges időkeretet. Megnyújtottam a napot, abbahagytam a napi három doboz cigaretta elfogyasztását jelentő dohányzást, minden napot legalább félórás jógázással kezdtem. Jelenthetem, egyik sem ártott meg és még haladgattam is, bár ennek ütemével soha nem voltam elégedett.

Három év munkája után, 1976 nyarán, éreztem úgy, hogy értekezésemmel vállalhatom a munkahelyi vitát, amire természetesen a Közgazdasági Egyetemen, igen rangos szakértők részvételével került sor. Aspiránsvezetőm, aki az együttműködésünk évei alatt, mindig korrekten, megértően, de ugyanakkor a munka színvonalából jottányit sem engedve látta el feladatát, a következőket mondta jegyzőkönyvbe.

Nem tagadom, a sok kínlódás után nagyon jól estek ezek a szavak attól az embertől, aki odáig igen csak szűken mérte a dicsérő szavakat. A vitán résztvevők sok hasznos javaslatot tettek, de kivétel nélkül azt nyilatkozták a jegyzőkönyvbe, hogy az értekezés a javaslataik figyelembe vétele nélkül is teljes értékű és benyújtható. Az eredeti munkatervemben nem szerepelt az adott kor valóságára gyakorolt hatás bemutatása, amit nagyon fontosnak tartottam, ezért kértem, hogy „javasolják” egy kitekintés című fejezet megírását is. Megtették.

Véglegesítettem és benyújtottam a Tudományos Minősítő Bizottságnak a 377 oldalas, „A mezőgazdaság amerikai utas tőkés fejlődése  és a népi demokratikus agrárátalakulás Bács-Kiskun megyében” című kandidátusi értekezésemet és az abból készült 15 oldalas, „Kandidátusi értekezés tézisei” című összeállítást. Az értekezést a két opponens kapta bírálatra, a téziseket a nyilvános vita résztvevői.

A nyilvános akadémiai vitára 1977. május 30-án, került sor, 30 fokos melegben több mint százötven résztvevővel. A hőségre való tekintettel az elnök közölte, hogy a jelenlévők lazíthatnak öltözékükön, de azt is hozzá tette, hogy ez természetesen a jelöltre nem vonatkozik.  Izzadtam is derekasan, de azt nem mondhatnám, hogy ebben csak a melegnek volt szerepe …

Azt hogy mennyien lehettek, utólag mesélték, én csak néhány számomra nagyon fontos embert láttam, leginkább  a családtagjaimat, munkatársaimat, tanszéki „kollegákat”. Az  különösen jól esett, és erősített, hogy láttam bejönni  Berend T. Ivánt is, aki akkor az egyetem rektora volt. Csak a dolgokat utólag átgondolva értettem meg, milyen szép gesztust tett felém azzal, hogy eljött a védésemre és ezzel mindenkinek a tudtára adta, hogy itt van,   mert én az ő csapatához tartozom.

 Indult is minden a dolgok rendje szerint, az opponensek, a modern Advocatus Diaboli szerepükhöz illően, ízekre szedték az értekezést, az írásban előzetesen megkapott véleményükre én is felolvastam a válaszaimat, ők elfogadták és kezdődött a „szabad” vita. Csak később értettem meg, hogy a vitavezető elnök miért tűnt olyan idegesnek. Volt néhány korrekt szakmai hozzászólás, majd bejelentette, hogy van egy írásbeli vélemény is, amit az akadémiai szabályok szerint a bizottság titkára fel fog olvasni. Felolvasta, én meg jegyzeteltem, mint az őrült, mert nekem mindenre válaszolni kellett. Ilyen állítások voltak benne: az értekezés nem marxista szemléletű, még Leninnel is vitatkozik, pártellenes, a kulákság apoteózisa (istenítése, dicsőítése), az érvényes párthatározatok tagadása, kijátszása, fejedelmi többes használata, meg egyéb mocskolódások, valamint javaslat az egész elutasítására.  A titkár akadozó felolvasása, meg az én tollam percegése mellett csak a légy zümmögését lehetett volna a teremben hallani, ha lett volna légy. Egy ilyentől sokkot kap az a nyomorult jelölt és vagy összeomlik, vagy megtáltosodik.

Velem az utóbbi történt, az elmondások szerint nagyon nyugodtnak látszva, előbb a normális kérdésekre adtam választ, majd a levélben foglaltakra is, amit úgy fejeztem be, hogy ami a személyemet illető mocskolódásokat illeti, tisztelve a hely és az alkalom méltóságát, egyszerűen nem kívánok reagálni. Ettől az elnök is megnyugodott, hogy kulturáltan kezeltem az ügyet és nem kezdtem el ordibálni. A bizottság visszavonult a kötelező zárt ülésre, titkos szavazással meghozta döntését, amit a titkár az indoklással együtt ismertetett és azt is közölte, hogy javasolják a TMB-nek hogy a sikeres védés alapján a jelöltet nyilvánítsa a történelemtudományok kandidátusává. Megtörtént és megkaptam a minden diplomák között, formájában legkisebb, barna színű oklevelet, ami a képen látszik a lényegesen méretesebb értekezés mellett.

A levélbeli hozzászólás persze nagyon sértette az aspiránsvezetőmet is, aki kiderítette, hogy egy valódi kandidátus nevével visszaélve, egy olyan fickó követte el a herosztrátoszi tettet, aki évekkel korábban, velem együtt volt a felvételi bizottság előtt, de őt elhajtották, és ezért rajtam akart bosszút állni. Hát nem jött be neki, mert szerintem aljasságával még azt az egy-két bizottsági tagot is mellém állította, aki egyébként nem teljesen értett egyet megállapításaimmal.

A következő bejegyzésemben arról adok számot, hogy mi is volt az értekezésben bemutatva és arról hogyan kaptam választ saját kérdéseimre.

Az ezerkilencszázötvennégyes pályakezdésemtől izgattak az olyan kérdések, hogy miért van az, hogy a megye különböző  térségeiben  élő emberek  nem egyformán viszonyulnak a nagyon is egységesnek elképzelt központi intézkedésekhez, valamint a három, meg a legfeljebb ötéves tervek célkitűzéseihez. Nagyon határozott véleményük volt, hogy a szerintük hosszútávon bevált életformájuk sikeresebb, azon nem nagyon kell változtatni. Az „Amire a miniszter is csak hümmögni tudott” c. bejegyzésemben már elmondtam, hogy a mezőgazdaság átszervezésénél a térség adottságaihoz jobban passzoló megoldások kialakításában Erdei Ferenc által megfogalmazott irányelvek segítettek, a „Magyarázom a mechanizmust” c. bejegyzésben pedig a gazdálkodás lehetséges korszerűbb módszerereit mutattam be. A hatvanas évtized vége felé már a sikeresnek mondható napi rutin mellé kívántam valami „kiegészítő” elfoglaltságot is felvenni. Kerestem a lehetőségeket, nem volt túl nagy a választék. A körülöttem élő munkatársaim hasonlóan érezhettek, volt aki a vadászatot, volt aki a horgászatot, volt aki az ultit választotta, de volt olyan is, aki a „legszebb öröm a söröm” jelszó megvalósításán fáradozott. De valahogy mindezt kevésnek éreztem és inkább az engem foglalkoztató problémák gyökereinek feltárási lehetőségén studíroztam, bár ez az előbbiekhez viszonyítva igen csak direkt termő műfaj.

Bács-Kiskun megye egyetlen teljesen új, az ország egy tizedét elfoglaló igazgatási szervezetként, 1950-ben került kialakításra a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye déli, valamint a csonka Bács-Bodrog vármegye itthoni járásaiból. Ebből következően még formailag sem rendelkezett egységes képpel az egészről, nem is szólva a három nagy tájról, a Homokhátságról, a Dunamentéről és a Bácskáról, az egymástól nagyon is eltérő sajátosságokat felmutató területekről. Az én elképzelésem nem kevesebb, mint valami olyasmi volt, hogy megkutatom, feltárom a megye agrármúltját, megkeresem a gyökereket, és így választ kapok az engem foglalkoztató kérdésekre.

Akkoriban nem volt olyan nagy durranás, valamelyik egyetemen egy disszertáció benyújtásával doktori címet szerezni, ezt elég sokan meg is tették, de egy ilyen dolgozat keretei nagyon szűkek voltak, amikbe az én elképzeléseim messze nem fértek volna bele. Meg egyébként is, nem a doktorátus megszerzése volt a fő célom. Mást kerestem és úgy éreztem, hogy az akadémiai aspirantúra formájában meg is találtam. Tekintettel arra, hogy ma már ez a rendszer nem él, röviden bemutatom, hogy miről is volt szó.

A Magyar Tudományos Akadémia részét képező Tudományos Minősítő Bizottság (TMB), kiírta a nyilvános pályázatot, szervezte az aspirantúrára pályázók előbírálatát, az általa kiküldött bizottság minősítette és személyesen is meghallgatta a jelölteket, elfogadásra vagy elutasításra javasolta a beadott témájukat, elfogadás esetén, kijelölte az aspiránsvezetőt, előírta az elvégzendő szakvizsgákat és a két nyelvvizsgát, rendszeresen felügyelte az aspiráns haladását. A sikeres vizsgaeredmények bemutatása után, ha mindent rendben talált, „Végbizonyítványt” állított ki, aminek utolsó, csodálatos mondata így szól: „kandidátusi értekezést nyújthat be”. Ezzel lezárta az aspirantúrát, egyben engedélyezte a munkahelyi vitát, majd a teljes dolgozat és a „Kandidátusi értekezés tézisei” c. rövidített változat benyújtása után kijelölte a nyilvános vita időpontját, amelyen a két opponens véleménye a vita és a jelölt szereplése alapján a hét tagú bizottság titkos szavazással döntött és pozitív eredmény esetén, javaslatot tett a kandidátusi fokozat odaítélésére.

Ez már tetszett nekem, de így visszanézve is meg kell állapítanom, hogy iszonyatos bátorság, egyesek szerint pimaszság kellett hozzá, hogy egy tanácsi tisztviselő ezen az úton akart elindulni, a tetejébe úgy hogy nem nappali, hanem levelező aspirantúrát akart csinálni. Oldalakat tenne ki az indulási engedélyig tartó út állomásainak a leírása. Nem részletezem, lényeg az, hogy a munkahelyi engedélyt megkaptam. Ennek birtokában „társadalomtudományi szakon, gazdaságtörténeti témában” kértem felvételemet az 1971 őszén induló levelező aspirantúrára. Leírtam, hogy mit akarok elérni, bemutattam, hogy milyen kutatásokat végeztem addig, milyen publikációim vannak, csatoltam önéletrajzot, minősítést, munkahelyi engedélyezést. Meghallgattak, elfogadtak, kijelölték aspiránsvezetőmnek dr. Szakács Sándort a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságtörténeti Tanszékének docensét. Az induláskor gondban volt, mert az ő gyakorlatában nem fordult még elő, hogy ebben a témában valamilyen közhivatal legyen a tudományos munkahely. Javaslatára megkerestem dr. Berend T. Iván akadémikus egyetemi tanár urat, a tanszék vezetőjét, aki „befogadott” tanszéki külsősnek, aminek valódi értékét csak később tudtam értékelni, hogy ezzel tagja lehettem a gazdaságtörténet témáját a legmagasabb szinten művelő közösségnek. (Két képet osztok meg itt róla. Az egyik, sokkal kevésbé ismert fotó bő 10 évvel első találkozásunk előtt készült róla, amikor 31 évesen Kossuth díjas lett, a másikat valamikor az elmúlt évtizedben fényképeztek, s ezen már a sokak által ismert, jellegzetes szakállal látható. Én is szakállasan ismertem már meg, de jóval fiatalabbnak, mint a második képen látható, olyan fotóra azonban nem bukkantam.)  

A technikai feltételeket a megyei tanács, mint aspiránsi munkahely biztosította, ahol - a vizsgákra kapott tanulmányi szabadság kivételével - tettem a napi munkámat, jártam a megyét és osztályvezető helyettesként szerveztem a közgazdasági jellegű, valamint az élelmiszeriparral kapcsolatos feladatokat, meg a saját „találmányommal”, egy iratfényképezővel, gyűjtöttem a témámhoz kapcsolódó dokumentumokat a Megyei Levéltárban.

Az aspirantúrán való indulás szándéka az enyém volt, a kivitelezés kötelezettsége szintén. De nem ment volna a környezetemtől kapott segítség nélkül. Az adta a legtöbb erőt, hogy nem akartam szégyenbe maradni a munkahelyem előtt, ahol kiszemtelenkedtem az indulás engedélyezését, a befogadó tanszék előtt, az aspiránsvezetőm előtt, a családom, a gyerekeim előtt, akik azért jól megszenvedték apjuk tanulási mániáját, ja meg saját magam előtt sem.

Az aspirantúra során gyakran éreztem úgy, hogy ez egy kásahegy, amin át kell rágni magamat, hogy elérjem a céljaim eléréséhez vezető út következő szakaszát. Átrágtam magam és megkaptam az áhított, alább látható végbizonyítványt. Mehettem tovább.

A múlt évben „Volt egyszer egy Kertészeti Főiskola” címmel tartottam előadást az „Élet a régi Kecskeméten” helytörténeti csoportban (ekkor készült Kis Tamás lentebb látható felvétele), és akkor úgy gondoltam, hogy ezzel a kertészeti téma letudva, érdeklődés kielégítve, nem kell a témával tovább foglalkozni.

Az elmúlt napok eseményei rádöbbentettek, hogy nagyot tévedtem – és mi tagadás még örültem is neki. Gyenes István csoporttársunk, aki szerényen tiltakozik, hogy ő nem a kertész Gyenesek közé tartozik, mégis ő tette fel az internetre a Petőfi Népe 1974. május elsején megjelent számának előlapját, ami a Kertészeti Főiskola akkor avatott új épületét ábrázolta. A bejegyzés lájkolásokban kifejezett magas tetszési indexe számomra azt jelezte, hogy Kecskemét és a kertészet kapcsolatát nem szabad, de nem is lehet „röviden” elintézni, az generációkon keresztül a város létalapjának fontos tényezője, fejlődésének motorja volt, sőt a város évszázadokon keresztül kimutatható életrevalóságának bizonyítéka is. Tekintsük át, mire gondolok.

A török százötven éve alatt a város - bizonyítva életrevalóságát - nem néptelenedett el, sőt 37 jelentősen lecsökkent lakosságú település határát birtokba/bérletbe vette és – főleg a török után, amikor megnyíltak az utak nyugat felé  –  az akkoriban lehetséges, legígéretesebb    módon, 30.000 marha legeltetésével hasznosította. A nyugati országok szívesen vásárolták a jó minőségű pusztai marha húsát, de mivel akkoriban még nem voltak hűtővagonok és kamionok, a kecskeméti gulyások minden évben hatalmas gulyákat hajtottak a fogadó országok vágóhídjaira, így biztosítva a hús jó minőségét és frissességét. Ennek viszont az lett a következménye, „mellékhatása”, hogy a nagymértékű legeltetés következtében megindult a futóhomok képződés, aminek terjedését meg kellett akadályozni, vagy legalább is mérsékelni. A homok megkötése céljából a különösen veszélyeztetett területeket a város felparcellázta és örökölhető kishaszonbérlet formájában hosszabb távra bérbe adta, vagy eladta egyéni gazdálkodóknak, azzal a kikötéssel, hogy kötelesek megkötni a homokot. Ez a gyakorlat a kertészeti termelés irányába is kiterjedt, de még sokáig nem tudta pótolni, a maga idejében meghatározó marhatartást. Ma már csak jó érzéssel emlékezhetünk erre a korra, és a képen (amelyet én készítettem jó negyedszázada még diára) látható gombos szarvú Kormos bika és az őt imádva követő tehenek, ahogyan az kései utódokhoz illik, teszik a dolgukat, és az idegenforgalom aktivistáiként vonzzák a turisták légióit   

Kecskemét számára a szinte minden irányú fejlődés lehetőségének robbanásszerű megteremtődését, a tizenkilencedik század végén, a szőlőtermelésben az országos tragédiát okozó „filoxéra vész” hozta. Azt a tényt, hogy az itteni, többnyire a marhák által „előállított”, homoktalajok immunisak voltak a gyökértetűvel szemben, a város vezetése okosan kihasználta, minden feltételt biztosított a szőlőt telepíteni akaró gazdák, vállalkozók számára, ugyanakkor a földek értékesítéséből származó bevételek jelentős fejlesztéseket – Rákóczi út, Színház, Városháza stb. – tettek lehetővé. A homoki szőlőgazdaság növekedése 1890-ig elérte a 90.000 katasztrális hold nagyságot, és maga után vonta a gyümölcstermesztés fejlődését is. Térségünkben kialakult az úgynevezett kétszintes termesztési mód, amiben a szőlősorok közé gyümölcsfákat telepítettek, ami ugyan munkaigényes volt, de egyben fokozta a termelési biztonságot is.

 A szükséges szakismeretek biztosítására is nagy gondot fordítottak. 1872-1936 években gazdasági népiskola, földműves iskola, mezőgazdasági szakiskola tanította a szükséges ismereteket. Különlegesen értékes kertészeti ismereteket  nyújtott 1900-tól 1959-ig működő, hároméves vincellériskola, ahol az első évet Egerben, a másodikat Kecskeméten (pontosabban Miklóstelepen), a harmadikat Budafokon végezték a tanulók. 1938-ban megkezdte működését az érettségit adó mezőgazdasági középiskola, mezőgazdasági technikum. Egyedülálló kezdeményezés volt a Duna-Tisza Mezőgazdasági Kamara által létrehozott mintagyümölcsös és szakiskola.

Szabó Kálmán: "Kecskemét szőlő-és gyümölcstermelésének múltja" című könyvéből ismerhetjük meg a kecskeméti szőlő-gyümölcs árutermelés országosan is kiemelkedő súlyát, szerepét, ami segítette a nagy gazdasági válság túlélését és kiváltotta az országos közvélemény csodálatát.

A kertészet dinamikus fejlődése még a háború után is töretlen volt, és csak a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése teremtett új helyzetet. (Ezt a kérdést nem politikai, hanem kizárólag gazdasági aspektusból közelítem.) A kerti területek meghatározó nagysága a paraszti gazdaságokban, kisüzemi művelésű rendszerben helyezkedett el. A kialakuló nagyüzemekben ez a gyakorlat hosszabb távon nem volt kezelhető, fokozatosan át kellett állni a nagyüzemi módszerek alkalmazására. Ezt segítő központi koncepció országosan is igyekezett megteremteni a kertészeti kutatás, termesztés, oktatás magas szintű, nagyüzemi méreteknek megfelelő feltételrendszerét. Erre a feladatra  Kecskemét látszott legalkalmasabbnak, és a hetvenes évtized közepére már működött is a rendszer. Az Országos Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet innen irányította az ország különböző részében működő kutatóállomásokat, a negyvenes években Mészöly Gyula által létrehozott kutatótelep, előbb Zöldségtermesztő Kutatóintézet, majd a környező gyümölcskutató állomásokat is beolvasztva Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kutatóintézet néven fogta össze. (Ehhez volt közvetlen kapcsolatom is, mert az Intézet Ökonómiai Osztályára a minisztérium kinevezett külső tudományos  főmunkatársnak).

Ehhez a szinthez alakították a kertészeti felsőoktatást is. 1960-tól ennek a részese voltam, ez állt hozzám a legközelebb. A kertészeti technikumból kialakult az érettségi utáni két év alatt elvégezhető felsőfokú kertészeti technikum, majd 1971-től a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Kertészeti Főiskolai Karaként működött, három éves tanulmányi idővel, kertész üzemmérnöki diplomát nyújtva. (1981-től én is a karon dolgoztam, de erről, az életemnek fontos részét képező szakaszáról még külön is szólok. Itt most csak egy képet mutatok magamról abból az időből.).

A nyolcvanas évtizedre, Kecskemét - túlzás nélkül állíthatom – a nemzetközi szakemberek véleménye szerint is nagy elismeréssel (sőt, olykor irigykedve) emlegetett magyar kertészet fontos, ha nem a legfontosobb fellegvárává vált.

De aztán jött a rendszerváltás, a nagyüzemeknek annyi, és ezzel véget ért persze minden, ami ehhez a világhoz hozzátartozott. A kertészeti ágazat addigi formájának is befellegzett. A kutató intézetek visszafejlődtek, a nagyüzemi eszközök lepusztultak, az jól képzett kertészeti üzemmérnökökre pedig egyszerűen nem volt (fizetőképes) kereslet.

Kecskemét pedig, a történelmi változásokon edződve, tudomásul vette a megváltoztathatatlant, nem kesergett, hanem kereste és megtalálta az  új, történelmében immár harmadik, húzóágazatot, a Mercedes gyárral fémjelezhető  iparágat. A város nem könnyen adott engedélyt kecskés címerének felhasználására, de a komoly eredményekkel szolgáló esetekben azért kivételt tett. Igy volt ez a barackpálinka esetében, ami végső soron a kertészeti ágazat világhírű terméke és így van ez a jövő ígéretét hordozó Mercedes  gyár esetében is. Ime:

Ezzel a rövid eszmefuttatással próbáltam bemutatni azt az egyenes utat, ami a szürke marha csordáktól a Mercedesig vezetett és egyben bizonyítani Kecskemét jeligéjének  igazságát:  „Sem magasság, sem mélység nem rettent”. 

Jelen bejegyzésemet a megszokott csütörtöki napon bocsájtom útjára. de a mai csütörtök mégsem akármilyen nap, hanem Május 1. a Munka Ünnepe. Elspekuláltam rajta, hogyan is van ez korunkban. Napjainkban már nem össznépi ünnep ugyan, mint az én ifjú koromban volt, több átkossal ezelőtt, de azért én még ma is többre becsülném, akár az egyházi ezer éve, akár a nemzetközi százhuszonegynéhány éve alapján. Akkoriban megmozdult az ország, felvonulások (menetek) voltak, lehetett virslit enni és sört inni és együtt lenni a kollégákkal, kötetlen formában, mert ha jól emlékszem ezt tartottunk fontosnak és nem a ráragasztott politikai mázt.

Ma már mintha szégyellni való volna egy ilyen eseményt ünnepként megélni, pedig nem éppen egy új kreatúráról van szó. Addig nagyjából ismert, hogy a II. Internacionálé döntése alapján 1891. óta ünnepe a munkásoknak és a munkának minden év május elseje. De ez csak egyik fele a dolognak.

A másik fele  korábban kezdődött, a katolikus egyházban több mint ezer éve minden márciusban megünnepelték Jézus nevelőatyjának, Szent József ácsnak, a munkások védőszentjének ünnepét. Majd XII. Pius pápa elrendelte, hogy 1955-töl május elsején tartandó az egyházi ünnep, Munkás Szent József tiszteletére, ezzel mintegy összhangba hozta, az egyházi és a világi gyakorlatot. Magyarországon egyébként több mint száz templom és parókia viseli Munkás Szent József nevét. Úgy gondolom, ennek alapján megnyugodhatnak azok is, akik másképpen gondolják, hogy nem ördögtől való a munka, a munkások megünneplése.

Ezt tettük mi is, vártuk ezt a szép tavaszi ünnepet. Mint ismert, négy állami, vagy politikai ünnep volt munkaszünet, Április 4., Május 1., Augusztus 20. és November 7. Az áprilisi és a novemberi nem volt ilyen nyilvános ünnep, mégis nagyon vártuk, mert ezek voltak a jutalmazási napok valamennyi munkahelyen. Az ilyenkor kapott „kiegészítést” gondosan beépítettük a családi költségvetésbe. Belefért. Az augusztusi, „új kenyér ünnepe”, meg leginkább a mezőgazdasági kiállításokról, az elmaradhatatlan tűzijátékról, Kecskeméten meg a „Hirös Napokról” szólt. Az állami televízió és rádió ünnepi szólamokban gazdag, nagyszerű eredményekről szóló ömlengéseit, meg elviseltük.

A májusi felvonulásra minden vállalat, intézmény, iskola és szervezet erősen készült és jelmezeket viselő, életképeket bemutató dolgozók, tanulók, sportolók vonultak a város apraja-nagyja által zsúfolásig megtöltött Rákóczi úton és a főtéren (nagyjából ott ahol most a szökőkút van) fölállított dísztribün előtt, amelyen a város állami és politikai vezetői, és  a tárgyévben jó munkáért kitüntetést kapott dolgozók integettek. Megjegyzem, hogy akit ide, kitüntetése okán meghívtak szívesen jött és tapasztalatom szerint nem érezte kényszernek.

A felvonulás után elmentünk – már nem vonultunk – a vasútkertbe, vagy esetleg egyéb ligetekbe, ahol a munkahely által felállított sátrakban ettük a virslit és ittuk a sört – és jól éreztük magunkat.

Én ezeken az eseményeken is fényképeztem és most ezekből bemutatok itt, a szövegrészek közt szétszórva néhányat, amelyeken az emberek arcán nem a megalázottság, a kényszer látszik és ruházatuk is ünnepre utalóan néz ki. Az emberek akkor is szerettek és ma is szeretnek örülni. Lehet, hogy mai szemmel elég szegényesnek tűnhet ez az egész, de én,  azt vallom, hogy a kis öröm is öröm, csak legyen.

 Meggyőződésem, hogy az egyházi ezer éves „Munkás Szent József” és a nemzetközi százhuszonegynéhány éves Május 1.-i ünnepen mindenki megadhatná a tiszteletet a munkának és a munkásnak. Úgy legyen.